Hitelek felvételével és kötvények kibocsátásával harcolnak az önkormányzatok azért, hogy biztosítani tudják a mûködésükhöz szükséges pénzt. Ez a gyakorlat azonban a 3200 hazai önkormányzat közül közel 2000 esetében ördögi körbe torkollhat, hiszen a felvett kölcsönök tekintélyes részét nem fejlesztésre, hanem mindennapi fenntartási kiadásokra kénytelenek fordítani, azaz elzálogosítják a jövõjüket.

Így van-e valóban, és ha igen, miért? Merre a kiút? – kérdezte a probléma felvetõjét Vígvári Andrást az ÁSZ kutatóját és Szabó Gellértet, a Magyar Faluszövetség elnökét Bordás Ákos. 

B.Á.: Mennyire igaz az a sokak által hangoztatott állítás, hogy egyes települési önkormányzatok már a csõd határán vannak? 

SZ.G.: Mint elsõdleges elszenvedõi ennek a helyzetnek mondhatom, nem túlzás, hogyha ezt a summázatot kijelentjük. Azonban azt is kell látni, hogy a Kormányzat törekvéseket tesz azért arra, hogy fönntartsa a jelenlegi önkormányzati gazdálkodást. Ebben a társulások viszik a fõ szerepet, ami az önkormányzatiság bizonyos szintû feladása révén juttatja a településeket plusz állami forrásokhoz. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezzel megoldódott a probléma, mindössze olyan technikákat kényszerülnek a települések alkalmazni, amellyel rövid idõre legalábbis megmenekülhetnek égetõ fizetési gondjaiktól. A dolog lényege az, hogy a települési összefogásokat favorizálja az állami költségvetés. Itt az önkormányzati intézmények nem önálló, hanem más településekkel közös fenntartásáról van szó. Ezzel egy korlátozott önkormányzatiságra kényszerülnek a települések, föladják az önállóságuk egy részét – óvoda, iskola, szociális intézmények önálló, saját hatáskörû fenntartásának a kompetenciáját – cserébe ezért a bizonyos állami támogatásért. Az igazi gond itt az, hogy a feladat ellátásnak a minõsége nincs kötve ehhez a bizonyos pénzhez. Leegyszerûsítve: egy szanálás zajlik különösen kisebb települések viszonylatában. Az Állam így ad pénzt és éri el, hogy egy nagyobb méret jöjjön létre, amit a települések aztán mûködtethetnek. A minõség, ennek az egész adminisztrációnak a valóságos tartalma, emberi értéke egy mellékterméke lehet a folyamatnak. Bízunk benne, hogy el is jutunk ide. 

V.A.: A magyar önkormányzati rendszer ’90-ben egy olyan szisztémaként jött létre, amit nyugodtan nevezhetünk „magyar modellnek”. Nemzetközi összehasonlításban egyedülálló módon 3200 körüli önálló „kis köztársaság” jött létre, amely azért önmagában is, már a keletkezéskor is, de ma is egy rendkívül tagolt sokaság. Az a problémakör, amire Szerkesztõ Úr utalt a kérdésében, jellemzõen mintegy 2500 községi kört érint. Ez a községi kör annak „köszönheti” ezt a helyzetet, amibe került, hogy az önkormányzati rendszert 1990-ben egyfajta konfliktus-konténerként hozták létre; tulajdonképpen belesöpörtek egy sor olyan feladatot, amely feladatok ellátását az akkori politikusok, akkori szakértõk akkori tudásuk szerint túl nagy falatnak tartottak. Emellett a mezõgazdasági termelésnek az 1990-es évek eleje óta kibontakozott birtokpolitika miatti visszaesésébõl adódó negatív hatásait is próbálták a települési szintû feladatellátás ösztönzésével kompenzálni. Ez nyilvánvalóan nem megy. Nem nagyon elterjedt fõleg Európában, hogy az egész közoktatási rendszer fenntartása a helyi önkormányzatok feladata legyen, és a jogalkotó akkoriban már látható rossz politikai kompromisszumok miatt összekeverte az önkormányzáshoz való jogot és a feladatellátáshoz való jogot. Mit értek ez alatt? Az EU-ban hasonló, vagy nálunk még elaprózottabb önkormányzati rendszerek is léteznek. Ilyen pl. Franciaország, Spanyolország, de ezekben az országokban bizonyos feladatokat – közoktatás, annak egy része ráadásul nem is önkormányzati feladat – és egy csomó olyan térségi szemléletet igénylõ feladatot, amelyet nyilvánvalóan méretgazdaságosan és eredményesen nem lehet kistelepüléseken ellátni, eleve un. kötelezõ társulásokba szerveznek. Az önkormányzati rendszerben szükséges reformok egyik alapkérdése volna az, hogy a Kormányzat megpróbáljon helyre tenni egy méretgazdaságos és egyben eredményes feladatellátást. A helyi önkormányzáshoz való joggal szerintem semmi gond nincs, és lehet ilyen hangokat hallani, hogy minden községnek legyen önkormányzata, hogy ott helyben válasszanak egy szószólót, egy polgármestert. Az már nem biztos, hogy szükséges egy 200 fõs községnek feltétlenül önálló apparátus és testület.

Tulajdonképpen úgy fogalmazhatnám meg a forráshiány lényegét, hogy az Állam törvényekben elõír kötelezõ feladatokat, és ehhez nem adja meg azt a forrásmennyiséget, azt a pénzmennyiséget, amivel ez az önkormányzati kör ezt a feladatot el tudná látni, és ezt a helyzetet rövid idõn belül érdemes volna fölszámolni. 

B.Á.: Milyen következményeket von maga után ez a helyzet? Az önkormányzatok elsõsorban honnan kényszerülnek elvonni pénzeszközöket? 

Sz.G.: Minden települési vezetõben elsõsorban nem az intézmények önállóságának a megmentése, vagy feladása motivál, hanem az, hogy a faluja fizetõképességét megõrizze. És a kötelezõ közszolgáltatások ellátásán túl vannak települések, amelyek egyáltalán nem tudnak még a társulással szerezhetõ kiegészítõ forrásokkal együtt, még az önhibán kívüli hátrányos támogatással együtt, még a forráshiányra tekintettel kapott miniszteri támogatással együtt sem jövõt látni maguk elõtt, mert minden lehetõséget kimerítettek. Az önkormányzatok megalakultak 1990-ben. Az a kihívás, amit találtak maguk elõtt a kisebb-nagyobb települési közösségek, annak igyekeztek, igyekeznek megfelelni. Én az önkormányzatiságnak a nemzet szintjén való megvalósulását és jelenlegi érvényesülését látom csorbának. Magyarán amikor a falusi laikusok által (maximum középfokú végzettség a hivatalokban) menedzselt kisközösségi projektek – ez alatt értve még a mûködtetést is – ilyen hibákkal, és gikszerekkel valósulnak meg, akkor a felkészültség, az ismeret, a tudásanyagnak a jóval nagyobb mértékû és minõségû rendelkezésre állását tekintve a városokban, az egészen nagy városokban, az országban föltételezve, legalább is nem ezt várnánk, amivel szembe kell néznünk. Nincs igazán vonzó példa, nincs igazán olyan sablon a falvak számára, amihez igazodni tudnának. Amikor egy nagyberuházásnak az eredeti költségvetése megtöbbszörözõdhez egy országban, amikor a nemzet költségvetésének teljes fölborulását kénytelenek a választópolgárok tudomásul venni, akkor nem lehet morális alapja a legfõbb döntéshozóknak számon kérni a kis közösségektõl, hogy „te viszont ha túlléped a pályázatban megjelölt költségvetést, azt saját forrásból köteles vagy biztosítani”. Megvolt jelentõs „véleménytámogatással” az uniós csatlakozásnak a propagandája, ezek a várva várt pénzek viszont nem nagyon akarnak jönni. Esetleg települések el is kötelezték magukat beruházásokkal arra, hogy a faluban az életminõséget javítsák és kiderül, hogy a mindennapi számláknak a kifizetése okoz gondot. Helyére kellene tennünk a legfõbb döntéshozói felelõsséget. A falvakban, a városok közgyûlési, képviselõ-testületi szintjén születnek meg azok a döntések, amik a csõdhöz vezetnek, de elsõsorban a legfõbb döntéshozóknak kellene tisztában lenniük azzal, milyen össztársadalmi kötelezettséget vállalnak, hogy ne vigye oda ennek következménye az önkormányzatokat, hogy az állami kötelezõ feladatokra sem tud a legnagyobb közösség, a nemzet közössége megfelelõ forrásokat biztosítani.  

B.Á.: Milyen jövõkép rajzolódik ki az Önök szeme elõtt? Egyáltalán meddig tartható ez az állapot, hova vezet ez, illetve mit lehetne most gyorsan tenni? 

V.A.: A létrehozott önkormányzati finanszírozási rendszert úgy lehetne leírni, hogy ez a „kollektív felelõtlenség rendszere”. A mindenkori kormányok tudják, hogy olyan feltételek mellett nem lehet a feladatokat ellátni, amit az önkormányzatokra testál, az önkormányzatok pedig nagyjából tudják azt, hogy a mozgásterük tulajdonképpen a legális és a szürke gazdálkodás határán van. Ennek oka elsõsorban az, hogy olyan maximalista ágazati törvényeket alkotott az Országgyûlés, amelyek betartására egyszerûen nincs pénz. Egyszerûen a pénzügyi fegyelemnek olyan elemi szabályai hiányoznak – nem magatartásszabályok hiányoznak – ami tulajdonképpen lehetõvé teszi ezt az összekacsintós rendszert. Ezen a helyzeten kellene változtatni. 

B.Á.: A Kormány színrelépése óta kedvenc hangoztatott szlogenje, hogy Magyarország részvénytársaság, és most kiderül, hogy ezek a kft-k, ezek a kollektív felelõtlen társaságok okozzák a vesztét? 

Sz.G.: A Kormány csak azért teheti, és addig teheti ezt, amíg a választók tudomásul veszik, még ha nem is fogadják el. A kollektív felelõtlenségrõl a közösségi felelõsség útjára kellene lépnünk. Én nagyon nagy erõt érzek azokban a kezdeményezésekben – és ez hál’ Istennek a Kormányzat felé is úgy tûnik, hogy nyitott füleket talál sok vonatkozásban – ami a választó- polgár, a civil szférának a mozgolódását jelenti. Elegendõ itt most egyetlen dologra utalni, ami a falusi iskoláknak a megtartása, fenntartása tekintetében az ország közfigyelmébe irányult. Ennek kapcsán hál’ Istennek nagyon is felelõs aggódások jutottak napvilágra. Abban vagyok egészen biztos, hogy a javainkért a nemzetnek minden tagja felelõsséggel viseltetik. Az más kérdés – és ez talán nem ugyanabban a csónakban tart bennünket – hogy ez a felelõsség esetleg csak az én személyemig vagy a családom pozíciójának és kondíciójának a köréig terjed-e, avagy a borsodi 100 %-os cigány lakta és 80 %-os munkanélküliségû faluközösséggel is hajlandó foglalkozni, és azt is bevonja ebbe az érdekkörbe. Merthogy nem részvénytársaságot akarunk mi üzemeltetni, hanem Magyarországot akarjuk úgy alakítani, hogy esetleg még szeretni is lehessen ezt a hazát.