Vasárnapi Újság
Az MR1 Kossuth Rádió 2008. május 18-i „Vasárnapi Újság” című műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.

 

Hitelek felvételével és kötvények kibocsátásával harcolnak az önkormányzatok azért, hogy biztosítani tudják a működésükhöz szükséges pénzt. Ez a gyakorlat azonban a 3200 hazai önkormányzat közül közel 2000 esetében ördögi körbe torkollhat, hiszen a felvett kölcsönök tekintélyes részét nem fejlesztésre, hanem mindennapi fenntartási kiadásokra kénytelenek fordítani, azaz elzálogosítják a jövőjüket.

Így van-e valóban, és ha igen, miért? Merre a kiút? – kérdezte a probléma felvetőjét Vígvári Andrást az ÁSZ kutatóját és Szabó Gellértet, a Magyar Faluszövetség elnökét Bordás Ákos. 

B.Á.: Mennyire igaz az a sokak által hangoztatott állítás, hogy egyes települési önkormányzatok már a csőd határán vannak? 

SZ.G.: Mint elsődleges elszenvedői ennek a helyzetnek mondhatom, nem túlzás, hogyha ezt a summázatot kijelentjük. Azonban azt is kell látni, hogy a Kormányzat törekvéseket tesz azért arra, hogy fönntartsa a jelenlegi önkormányzati gazdálkodást. Ebben a társulások viszik a fő szerepet, ami az önkormányzatiság bizonyos szintű feladása révén juttatja a településeket plusz állami forrásokhoz. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezzel megoldódott a probléma, mindössze olyan technikákat kényszerülnek a települések alkalmazni, amellyel rövid időre legalábbis megmenekülhetnek égető fizetési gondjaiktól. A dolog lényege az, hogy a települési összefogásokat favorizálja az állami költségvetés. Itt az önkormányzati intézmények nem önálló, hanem más településekkel közös fenntartásáról van szó. Ezzel egy korlátozott önkormányzatiságra kényszerülnek a települések, föladják az önállóságuk egy részét – óvoda, iskola, szociális intézmények önálló, saját hatáskörű fenntartásának a kompetenciáját – cserébe ezért a bizonyos állami támogatásért. Az igazi gond itt az, hogy a feladat ellátásnak a minősége nincs kötve ehhez a bizonyos pénzhez. Leegyszerűsítve: egy szanálás zajlik különösen kisebb települések viszonylatában. Az Állam így ad pénzt és éri el, hogy egy nagyobb méret jöjjön létre, amit a települések aztán működtethetnek. A minőség, ennek az egész adminisztrációnak a valóságos tartalma, emberi értéke egy mellékterméke lehet a folyamatnak. Bízunk benne, hogy el is jutunk ide. 

V.A.: A magyar önkormányzati rendszer ’90-ben egy olyan szisztémaként jött létre, amit nyugodtan nevezhetünk „magyar modellnek”. Nemzetközi összehasonlításban egyedülálló módon 3200 körüli önálló „kis köztársaság” jött létre, amely azért önmagában is, már a keletkezéskor is, de ma is egy rendkívül tagolt sokaság. Az a problémakör, amire Szerkesztő Úr utalt a kérdésében, jellemzően mintegy 2500 községi kört érint. Ez a községi kör annak „köszönheti” ezt a helyzetet, amibe került, hogy az önkormányzati rendszert 1990-ben egyfajta konfliktus-konténerként hozták létre; tulajdonképpen belesöpörtek egy sor olyan feladatot, amely feladatok ellátását az akkori politikusok, akkori szakértők akkori tudásuk szerint túl nagy falatnak tartottak. Emellett a mezőgazdasági termelésnek az 1990-es évek eleje óta kibontakozott birtokpolitika miatti visszaeséséből adódó negatív hatásait is próbálták a települési szintű feladatellátás ösztönzésével kompenzálni. Ez nyilvánvalóan nem megy. Nem nagyon elterjedt főleg Európában, hogy az egész közoktatási rendszer fenntartása a helyi önkormányzatok feladata legyen, és a jogalkotó akkoriban már látható rossz politikai kompromisszumok miatt összekeverte az önkormányzáshoz való jogot és a feladatellátáshoz való jogot. Mit értek ez alatt? Az EU-ban hasonló, vagy nálunk még elaprózottabb önkormányzati rendszerek is léteznek. Ilyen pl. Franciaország, Spanyolország, de ezekben az országokban bizonyos feladatokat – közoktatás, annak egy része ráadásul nem is önkormányzati feladat – és egy csomó olyan térségi szemléletet igénylő feladatot, amelyet nyilvánvalóan méretgazdaságosan és eredményesen nem lehet kistelepüléseken ellátni, eleve un. kötelező társulásokba szerveznek. Az önkormányzati rendszerben szükséges reformok egyik alapkérdése volna az, hogy a Kormányzat megpróbáljon helyre tenni egy méretgazdaságos és egyben eredményes feladatellátást. A helyi önkormányzáshoz való joggal szerintem semmi gond nincs, és lehet ilyen hangokat hallani, hogy minden községnek legyen önkormányzata, hogy ott helyben válasszanak egy szószólót, egy polgármestert. Az már nem biztos, hogy szükséges egy 200 fős községnek feltétlenül önálló apparátus és testület.

Tulajdonképpen úgy fogalmazhatnám meg a forráshiány lényegét, hogy az Állam törvényekben előír kötelező feladatokat, és ehhez nem adja meg azt a forrásmennyiséget, azt a pénzmennyiséget, amivel ez az önkormányzati kör ezt a feladatot el tudná látni, és ezt a helyzetet rövid időn belül érdemes volna fölszámolni. 

B.Á.: Milyen következményeket von maga után ez a helyzet? Az önkormányzatok elsősorban honnan kényszerülnek elvonni pénzeszközöket? 

Sz.G.: Minden települési vezetőben elsősorban nem az intézmények önállóságának a megmentése, vagy feladása motivál, hanem az, hogy a faluja fizetőképességét megőrizze. És a kötelező közszolgáltatások ellátásán túl vannak települések, amelyek egyáltalán nem tudnak még a társulással szerezhető kiegészítő forrásokkal együtt, még az önhibán kívüli hátrányos támogatással együtt, még a forráshiányra tekintettel kapott miniszteri támogatással együtt sem jövőt látni maguk előtt, mert minden lehetőséget kimerítettek. Az önkormányzatok megalakultak 1990-ben. Az a kihívás, amit találtak maguk előtt a kisebb-nagyobb települési közösségek, annak igyekeztek, igyekeznek megfelelni. Én az önkormányzatiságnak a nemzet szintjén való megvalósulását és jelenlegi érvényesülését látom csorbának. Magyarán amikor a falusi laikusok által (maximum középfokú végzettség a hivatalokban) menedzselt kisközösségi projektek – ez alatt értve még a működtetést is – ilyen hibákkal, és gikszerekkel valósulnak meg, akkor a felkészültség, az ismeret, a tudásanyagnak a jóval nagyobb mértékű és minőségű rendelkezésre állását tekintve a városokban, az egészen nagy városokban, az országban föltételezve, legalább is nem ezt várnánk, amivel szembe kell néznünk. Nincs igazán vonzó példa, nincs igazán olyan sablon a falvak számára, amihez igazodni tudnának. Amikor egy nagyberuházásnak az eredeti költségvetése megtöbbszöröződhez egy országban, amikor a nemzet költségvetésének teljes fölborulását kénytelenek a választópolgárok tudomásul venni, akkor nem lehet morális alapja a legfőbb döntéshozóknak számon kérni a kis közösségektől, hogy „te viszont ha túlléped a pályázatban megjelölt költségvetést, azt saját forrásból köteles vagy biztosítani”. Megvolt jelentős „véleménytámogatással” az uniós csatlakozásnak a propagandája, ezek a várva várt pénzek viszont nem nagyon akarnak jönni. Esetleg települések el is kötelezték magukat beruházásokkal arra, hogy a faluban az életminőséget javítsák és kiderül, hogy a mindennapi számláknak a kifizetése okoz gondot. Helyére kellene tennünk a legfőbb döntéshozói felelősséget. A falvakban, a városok közgyűlési, képviselő-testületi szintjén születnek meg azok a döntések, amik a csődhöz vezetnek, de elsősorban a legfőbb döntéshozóknak kellene tisztában lenniük azzal, milyen össztársadalmi kötelezettséget vállalnak, hogy ne vigye oda ennek következménye az önkormányzatokat, hogy az állami kötelező feladatokra sem tud a legnagyobb közösség, a nemzet közössége megfelelő forrásokat biztosítani.  

B.Á.: Milyen jövőkép rajzolódik ki az Önök szeme előtt? Egyáltalán meddig tartható ez az állapot, hova vezet ez, illetve mit lehetne most gyorsan tenni? 

V.A.: A létrehozott önkormányzati finanszírozási rendszert úgy lehetne leírni, hogy ez a „kollektív felelőtlenség rendszere”. A mindenkori kormányok tudják, hogy olyan feltételek mellett nem lehet a feladatokat ellátni, amit az önkormányzatokra testál, az önkormányzatok pedig nagyjából tudják azt, hogy a mozgásterük tulajdonképpen a legális és a szürke gazdálkodás határán van. Ennek oka elsősorban az, hogy olyan maximalista ágazati törvényeket alkotott az Országgyűlés, amelyek betartására egyszerűen nincs pénz. Egyszerűen a pénzügyi fegyelemnek olyan elemi szabályai hiányoznak – nem magatartásszabályok hiányoznak – ami tulajdonképpen lehetővé teszi ezt az összekacsintós rendszert. Ezen a helyzeten kellene változtatni. 

B.Á.: A Kormány színrelépése óta kedvenc hangoztatott szlogenje, hogy Magyarország részvénytársaság, és most kiderül, hogy ezek a kft-k, ezek a kollektív felelőtlen társaságok okozzák a vesztét? 

Sz.G.: A Kormány csak azért teheti, és addig teheti ezt, amíg a választók tudomásul veszik, még ha nem is fogadják el. A kollektív felelőtlenségről a közösségi felelősség útjára kellene lépnünk. Én nagyon nagy erőt érzek azokban a kezdeményezésekben – és ez hál’ Istennek a Kormányzat felé is úgy tűnik, hogy nyitott füleket talál sok vonatkozásban – ami a választó- polgár, a civil szférának a mozgolódását jelenti. Elegendő itt most egyetlen dologra utalni, ami a falusi iskoláknak a megtartása, fenntartása tekintetében az ország közfigyelmébe irányult. Ennek kapcsán hál’ Istennek nagyon is felelős aggódások jutottak napvilágra. Abban vagyok egészen biztos, hogy a javainkért a nemzetnek minden tagja felelősséggel viseltetik. Az más kérdés – és ez talán nem ugyanabban a csónakban tart bennünket – hogy ez a felelősség esetleg csak az én személyemig vagy a családom pozíciójának és kondíciójának a köréig terjed-e, avagy a borsodi 100 %-os cigány lakta és 80 %-os munkanélküliségű faluközösséggel is hajlandó foglalkozni, és azt is bevonja ebbe az érdekkörbe. Merthogy nem részvénytársaságot akarunk mi üzemeltetni, hanem Magyarországot akarjuk úgy alakítani, hogy esetleg még szeretni is lehessen ezt a hazát.