(Levél Tállai András önkormányzati államtitkárnak)

 

 

A Magyar Faluszövetség tagsága képviseletében ezúton is köszönöm a véleményezés lehetõségét az egész hazai közigazgatást, de a falvakat különösen is érintõ munkaanyagról.

Az elismerés kétségtelenül megilleti a dokumentum készítõit is, hiszen munkájuk révén nyílik az önkormányzati és kormányzati döntéshozók számára esély a célok és eszközök alakítását lehetõvé tevõ nyílt vita lefolytatására. Ebben a formálásban részt szeretnénk venni a jövõben is.

A tagtelepülések vezetõivel folytatott személyes egyeztetések, és a tõlük kapott írásos vélemények alapján a munkaanyagról az alábbi véleményt adjuk:

 

1.    A helyzetértékelésben (I.) foglalt megállapítások (hatáskör-telepítés átgondolatlansága, szûkülõ mozgástér, kis hatékonyságú törvényességi ellenõrzés, nagy ellátórendszerek átalakításának hiánya, folyamatosan csökkenõ állami támogatásokkal 1000 milliárdnyi forráskivonás) mind olyan tény, aminek önkormányzataink elszenvedõi voltak, nem okozói.

Az átfogó megújítás szükségességére következtetõ „szakmai és politikai síkon is egyértelmûvé vált felismerés” a kiváltó okok között nem említi az Állam jogalkotói és végrehajtói szerepének zavarodottságát, amely a nemzet, illetve a helyi közösségek egészét, vagyis a közjót szolgáló hivatást a pártoknak a hatalomért egymással vívott fenekedésévé züllesztette. Ezt a viaskodást szinte csak falvak tudták elkerülni a kisközösségek ösztönös védekezõ reflexének köszönhetõen. A zavarban jelentõs a mindenkori Országgyûlés azon tagjainak kettõs szerepe, akik egyben önkormányzati vezetõk is.

Vitathatatlan, hogy mindezek ellenére a helyi közigazgatási rendszer a hazai társadalmi biztonság legszilárdabb tartó oszlopának bizonyult.

2.    Azok az alapvetések, miszerint a jelenlegi rendszer gazdaságtalan, nem eléggé hatékony, nem alakult ki az egyes közszolgáltatások optimális üzemmérete – adatokkal alá nem támasztott, értelmezhetetlen megállapítás, ami az elõzõ pontban felsorolt okok következménye. Objektív mutatók híján ezért a javasolt átalakítás iránya és módja is kevésbé szakmai, inkább politikai indíttatásból fakadhat. A körjegyzõségek önkéntességével szemben a járások törvényi létrehozása, a hatáskörrel bíró önálló falusi hivatalok számának drasztikus csökkentése, a polgár számára nehezebben átlátható növekvõ hivatali bürokrácia a gazdaságosság és a társadalmi hatékonyság javításának esélyét inkább rontja.

3.    Bármely külföldi példa felemlítése akár pozitív, akár negatív beállítással kizárólag a tárgy színesítését, gazdagítását szolgálhatja. Minden ország a maga módján küzd a saját belsõ igazgatásának megszervezésével az adott társadalom történelmi-kulturális-gazdasági viszonyai közepette. Egyetlen séma sem alkalmazható más ország viszonyai között, ha azt az érintettek nem ültetik be saját gondolatvilágukba és emberi kapcsolataikba.

4.    Az államigazgatási és önkormányzati hatáskörök gyakorlása most valóban a „polgárközeli közigazgatás szellemében” valósul meg a jegyzõk, körjegyzõk és helyi hivatali ügyintézõk által. Ezt változtatni csak úgy szabad, ha a polgárközeliség nem csorbul. Demokratikus egy közigazgatás akkor, ha a polgár a hatáskör címzettjét (ügyintézõt, jegyzõt) és annak felettes szervét (képviselõ-testület) közvetlenül, helyben elérheti és munkájukat kontroll alatt tarthatja. Hatékony akkor, ha számára még éppen elviselhetõ az a fáradság, amivel ügyeinek elintézése jár. Ha az Állam költségtakarékossága azt eredményezi, hogy a polgár távolodik az ügyintézõtõl és csorbul a közvetlen kontroll hatásfoka, illetve megnõ az ügy elintézéséhez szükséges fáradság (idõ és költség, bonyolult hivatali rendszerben ismeretlen ügymenet és hivatalnokok) ez csak bosszúságot okoz és rendezetlen ügyû állampolgárok ezreit hozza, mert a polgár számára így már elérhetetlen a „modern” közigazgatatás, a saját zsebébõl fedezett takarékosságból pedig nem kér.

A közszolgai hivatástudat is sérül, hiszen nem felettesi parancs és elbocsátástól való félelem, hanem fõként ez a közvetlenség kényszeríti a hivatalnokokat becsületes és buzgó szolgálatra.

5.    Az állami és önkormányzati hatáskörök (II.) áttekintése és csoportosítása fontos feladat, ezek szétválasztása azonban csak nagy körültekintéssel, mértékletesen végezhetõ.

„Az állami szervek szerepvállalása a közfeladatok megoldásában a szükségesnél kisebb mértékû volt” – áll a munkaanyagban. Igen, mert az állami döntéshozó és végrehajtó szervek önmagukkal voltak el(telve)foglalva. Nem jutott sem idõ, sem energia (ember), sem pénz a legfelsõbb szinteken fennállt háborús helyzet és az ebbõl fakadó elpazarolt kiadások miatt az Állam segítõ, megelõzõ, koordináló funkcióinak ellátására. Elodázhatatlan tehát, hogy „a közfeladatok ellátásában az állami szervek nagyobb szerepet vállaljanak”. A központi hatalom azonban butaságot követne el, ha kibújna lényegi szerepébõl. Ez pedig kétség nélkül bekövetkezne, ha az új rendszerben valóban „csak a tényleges helyi ügyek ellátása marad helyben”, és ölnénk idõt, pénzt, emberi jószándékot, szakmai tudást, áldoznánk fel hivatásokat a közigazgatási feladatellátás fikcionált „optimális üzemméretének” kutatására. Fõként pedig ellenében haladnánk az Európai Unió egyik alapelvének, a szubszidiaritásnak.

Az Európai Közösséget létrehozó Szerzõdés 5. cikke szerint „azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, a szubszidiaritás elvének megfelelõen a Közösség csak akkor és annyiban jár el, amennyiben a tervezett intézkedés céljait a tagállamok nem tudják kielégítõen megvalósítani”. Ez az alapállás tehát a hatáskörtelepítés tekintetében prioritást az alacsonyabb szintnek ad, és csak akkor és csak annyiban avatkozik be, ha a tervezett intézkedést ott alul nem tudják kielégítõen megvalósítani. Több hazai törvényünk indokolásában hivatkoznak az elõterjesztõk erre az alapelvre. Ha valami, hát az önkormányzati törvény végképp azt tükrözi, hogy a tagállam a belsõ viszonyaiban ezt a közösségi elvet hogyan érvényesíti.

Az életképes települési közösség és a gazdaságos üzemméret nem szinonim fogalmak.

A munkaanyag megállapítja, hogy most polgárközeli a közigazgatásunk, és semmi tényszerû adat, bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy a falusi (kör)jegyzõk, köztisztviselõk ne látnák el magas színvonalon az államigazgatási hatáskörökbõl rájuk háruló feladatokat. Milyen elv, kidolgozott számítás, társadalmi-gazdasági érdek mentén látszik célszerûnek az, hogy elvonjuk az államigazgatási hatásköröket az azokat most jól végzõ képzett szakemberektõl, és a „polgártávoli” járási hivatalokba szervezendõ állami hivatalnokoknak adjuk? A falusi emberek a falujukban érzik otthon magukat. Ne kényszerítsük õket a városban lévõ járási hivatalba olyan ügyek elintézésére, amit most helyben tudnak rendezni, mert ezzel belsõ értékrendjükben nemcsak a város, de rajta keresztül az Állam, sõt a saját lakhelyük is silányul. Ráadásul önbecsülésüknek is ártanánk, bomlasztva bennük azokat a szálakat, amik a helyi hazafiság erõsödésén és a közösségért tett eddigi áldozatvállalásokon keresztül összekapcsolják õket a nemzettel.

Kívánatos az, hogy az állami szervek döntõen az irányítói, megelõzõ jellegû ellenõrzési, korlátozó és preferáló, az alacsonyabb szinteket segítõ, szubszidiáló funkciót töltsenek be, de ne „ügyintézzenek”. Ez nem jelenti azt, hogy néhány különösen nagy szakértelmet igénylõ kis ügyszámú hatáskört ne volna ésszerû városi hivatalokba telepíteni, amint az most is van.

A polgárban nem lehet szétválasztani az államigazgatási és önkormányzati hatósági ügyeket. Számára csak ügy létezik, aminek elrendezéséhez hivatalba kell mennie, és ha nem kap megfelelõ kiszolgálást, azt inkább a helyi vezetõkön kéri számon, kevésbé a járási központon.

6.    Az önkormányzati rendszer belsõ átalakítása terén (III.) az egyes szervek és szintek közötti párhuzamosságokkal telített értelmetlen feladatellátást fel kell számolni. Ez azonban a rendszer lényeges belsõ átalakítását nem kívánja. Az utóbbi évtizedben kivont 1000 milliárd forint rájuk esõ részének fokozatos visszapótlásával a falusi helyhatóságok képesek lesznek közmegelégedésre ellátni a közfeladataikat. Már eddig is fontos tartalékokat tártunk fel, de a „közös ügy” (res publica) és szabad akaratból a szabadságért (önkormányzatiságért) vállalt felelõsség méltósága további serkentést ad új megoldások keresésére, innovációra a hivatali munkában is. Ellenben ha másé az ügy, oldja meg, ahogy tudja.

7.    Ellene vagyunk mindennemû norma-meghatározásnak, ami a lakosság számához kötné akár az önálló polgármesteri hivatal, akár a fõállású polgármesteri tisztség ellátásának létjogosultságát. Magyarország lakossága szinte a korlátlan felelõtlenség társadalmává torzult. Az utóbbi esztendõben tett lépések ennek visszaalakítására dicséretesek, de csak fokozatosan érvényesül a Nemzeti Együttmûködés eszmerendszere a gyakorlatban, még inkább lassú az egyének és települési közösségek morális szintjének emelkedése. Az egyéni és közösségi önállóság (önkormányzatiság) úgy fejleszthetõ, ha a felelõsséget ehhez hozzáemeljük, és azzal össze is kötjük. A mértékletesség és a takarékosság munkaanyagban foglaltak szerinti kényszerével elõírt minden törekvés lebecsüli az egyén és közösség önkormányzási képességét, készségét a felelõsség átérzésére és viselésére. Adjunk jogkört minden faluközösségnek, hogy eldöntse, képes-e fenntartani településén a hivatalt, és ha ezt vállalja, tegye. Az igen tág határok között változó kisközösségi életkörülmények tekintetében a kiegyenlítõ nemzeti támogatási mechanizmusok fenntartása továbbra is nélkülözhetetlen. A felelõsség azonban egyaránt terhelje mindenki vállát, azaz a felelõtlenség következményeit viselje kis falu és nagyváros egyaránt, kockáztatva akár a városházi-megyeházi hivatal önálló mûködését is.

Legalább ennyire fontos annak helyi érdekkörben tartása, hogy a települési közösség a választott vezetõjét, képviselõit hogyan, milyen formában és szinten becsüli meg. Nem óvhatja meg az Állam a saját települési közösségének hibáitól (önkormányzatlanságától) a polgárt.

A kollektív felelõtlenséget csak az egyéni és közösségi felelõsség erõsítésével lehetséges megszüntetni. Legyen központi szervezésû rendszeres képzése a polgármestereknek, kínáljunk lehetõséget és eljárást arra, hogy a polgármester és a testület, illetve a választók közössége együttesen jusson közös nevezõre a tisztségviselõk javadalmazása terén, de ne csak a jelöléskor, hanem ciklus közben is. Mennyi minden változhat egyetlen év alatt is, nemhogy öt év alatt. A törvényi szabályozás terén a tiszteletdíjak és illetmények megállapításával a jogalkotó kézben tarthatja a választott közszolgák javadalmazását az Ország teherviselõ képességét figyelembe véve.

Miért ne lehetne viszont a tiszteletdíjjal azonos összeget illetményként adni a polgármesternek?

8.    Faluhelyen is úgy gondoljuk, hogy a fõváros státuszának kialakítása mindig felvet választási és politikai kérdéseket. Szerintünk nem többek között, hanem döntõ mértékben. Hasonlónak látjuk a megyei jogú városok helyzetét is némileg józanabb, vidékiesebb formában.

Kétségtelen, hogy a nagyvárosok polgárai többet érdemelnek, mint egy gazdaságos, „megfelelõ üzemméretû” polisz szavazómasszájaként kezelni õket. Vitathatatlan azonban, hogy a nagyvárosi elöljárók jelentõs része számára ez a szerepük a legfontosabb. Ennek bizonyítékaként tekinthetõ falusi szemmel az az ellentmondás, ami a megaberuházások kényeztetõ káprázata és a velük járó ezermilliárdos adósságállomány, illetve az elvárható „valóban komoly gazdasági háttér” és „legnagyobb gazdasági prosperitás” virtuális valósága között feszül. Mivel ez nem a mi világunk, elõre borsódzik a hátunk arra gondolván, hogy a majdani járási társulásokban önmagukat eladósító, önmérséklésre képtelen önkormányzatok alá rendelõdnének olyan falusi közösségek, amelyek ismerik a saját természeti és emberi adottságaik kiaknázásának fortélyait, és megtanultak ezeken a kereteken belül létezni (alapszintû javadalmazás, a köz szolgálása, pártpolitika kizárása, eleven közösségi élet, választói közvetlen ellenõrzés, közbizalom).

Most jelentõs áldozatokat hoz az Ország azért, hogy fõvárosát mentse a gazdasági összeomlástól. Történik mindez olyan évtizedek után, amikor normatívákkal, kiemelt beruházások útján és más módszerekkel folyamatosan pumpáltuk oda a pénzt. Látványosan szégyenletes építkezések történtek, amelyek láttán bárgyúnak tûnik a kérdés: eljutnak-e nagyvárosi közösségeink tagjai oda, hogy az utcán szembejövõ „idegennek” jólesne jó napot kívánni?

9.    A megyei önkormányzatok funkcióinak növelését – különös tekintettel a területfejlesztési hatáskörökre – csak abban az esetben tartjuk érdemesnek a támogatásra, ha a forrásokat kezelõ fejlesztési tanácsok nem párt, hanem területi alapon szervezõdnek. A döntéshozatalnál az egy tag egy szavazat elve követendõ. Nem látszik értelme a saját adóhozzájárulással arányos quasi részvénytársasági elvnek, ha a megyeterület egészét akarjuk fejleszteni.

Fel sem merülhet az a kérdés, hogy „a megyei fejlesztési tanácsban az önkormányzatok, vagy az állam szerepe legyen-e hangsúlyosabb”. Az Állam írjon elõ célokat, hirdessen meg programokat a középszintû fejlesztésekre és ellenõrizze azok végrehajtását, de itt ne döntsön!

10.  Az új Alaptörvényben kilátásba helyezett kötelezõ társulás intézménye fontos lehetõség az önkormányzatiság és az egyéni-közösségi felelõsségérzet mélyítésére. Ha alkalmazásra is kerül, akkor baj van. Nem világos a kötelezõ többcélú társulás törvényi szabályozásának célja. Lényegében a települési önálló intézményfenntartás és feladatellátás lehetõsége megszûnne?

A mostani többcélú társulások a központi költségvetés pénzén mûködnek. Számos speciális és igen fontos feladat ellátásán kívül azonban (különösen gyermekjóléti szolgálat, családsegítés, pedagógiai szakszolgálatok, belsõ ellenõrzés, mozgókönyvtári szolgáltatás, központi orvosi ügyelet) az alapfeladatok tekintetében (alapfokú oktatás, házi segítségnyújtás) velük inkább bonyolultabb, nehezebb a dolgunk. Olykor úgy érezzük, mintha inkább dolgoztatnának minket, mint segítenének, helyüket maguk sem találják.

11.  A finanszírozási rendszer átalakítása (IV.) valóban sarkalatos pontja a munkaanyagnak. Véleményünk végsõ kialakításához szükségünk volna a hivatkozott elemzések és háttéranyagok megismerésére is.

A finanszírozásnak a feladat ellátásához történõ szoros hozzárendelése a 7. pontban taglalt felelõsség kérdéséhez visz. Miért volna már biztosíték a feladatfinanszírozás a felelõsségteljes gazdálkodásra és a napi hiánytermelés megszûnésére, ha az új struktúra új rendjében a régi reflexek szerint továbbra is garázdálkodni akarnak majd egyes emberek? Most miért nem valósul meg az önkormányzatok valódi, felelõsségteljes gazdálkodása? A közel 300 normatív támogatási kód csak megnehezíti a közpénzzel való ellátásunkat-gazdálkodásunkat és megkönnyíti a szankcionálhatóságot, de a rosszhiszemû sandaságot kizárni nem képes. Ma a gazdálkodási folyamatok analízise, a költség-haszon elemzések kutató munkájának gyönyörûséges izgalma, a pénzügyi adatfeldolgozás helyi sajátosságok szerinti megalkotása, a közpénzzel való ésszerû, jogszerû és ezért tisztességes gazdálkodás ezernyi fortélyának kimunkálása helyett, túlórázó ügyintézõk ezrei merednek a számítógépek monitorjai elé átláthatatlan és folyton reparált programok miatt bosszankodva, tehetetlenségükben olykor a sírással küszködve. Némelyek köztük az Ország számos olyan településén, ahol nincs térerõ és szélessávú internet elérhetõség.

A hatályos Ötv. 1.§. (4) bekezdése most is kimondja a kötelezõ feladatok prioritását az önként vállaltakkal szemben, az önkormányzati vagyonra vonatkozó elidegenítési és megterhelhetõségi szabályok is tiszták, ha alkalmazóik szánt szándékkal nem sározzák be azokat.

12.  Az iparûzési adóbevételbõl a megyei fejlesztési alapba való befizetés kötelezettsége a 15. oldalon általában jelöl önkormányzatokat. Ugyanez a 19. oldal alján csak meghatározott mértéket meghaladó bevételû önkormányzatokra vonatkozna?

13.  A helyi adókivetés terén új adófajták bevezetésének esetleges lehetõségét köszönjük, ám ezerszer jelentõsebbnek és az arányos társadalmi közteherviselés elve szerintinek tartjuk az általános vagyonadó központi szinten történõ megállapítását és állami adóhatóság általi beszedését.

14.  A finanszírozási rendszer átalakításának egyik izgalmas kérdése, hogy miként valósulna meg azoknak az állami támogatásoknak a feladathoz kapcsolása, amely feladat esetleg állami ellátásba kerülne az önkormányzatoktól. A feladatok ellátásához most ugyanis nem címkézve érkezik hozzánk minden állami támogatás, így az átengedett bevételek kisebb, vagy nagyobb részére is mondható, hogy tovább már nem illeti meg a településeket, mert azok az elvonásra kerülõ feladathoz kötõdnek.

15.  Elgondolkodtatónak tartjuk azt a megfontolást, ami arra utal, hogy „ha a feladatellátás felelõse nem a helyi önkormányzat, úgy nem érdekelt a jó gazda gondosságával való vagyongazdálkodásban, fejlesztésekben”. Ez egyrészt józan emberi belátás, másrészt számos keserû példa van arra, hogy önkormányzatok a mostani saját feladatellátás felelõseként sem töltik be a jó gazda szerepét. Vannak nehéz helyzetben lévõ, önhibájukon valóban kívül esõ okok miatt elszegényedett települések, ahol a legszükségesebb karbantartásokhoz is esetleg ha anyagra futja a közpénzbõl, a munkadíjat viszont elengedi a helyi mesterember, mert a közösség tulajdonában lévõ iskola, óvoda, orvosi rendelõ, községháza beázásának megszüntetése, málló vakolat kijavítása becsületbeli kérdés. Nagyvárosaink középületein sokéves elmaradt karbantartások rútsága látszik, beázó iskolákról olvasunk, igazán szánalmas körülmények között tengõdõ egészségügyi és szociális intézményekben járunk. Mindez egyszerre van jelen a 8. pontban leírt cifrasággal, a süppedõs szõnyeggel a WC-ben, a többmilliárdos adóssággal és az extrajuttatásokkal.

Más megközelítésbõl azonban az is igaz, hogy amint a helyi felelõsségi körbõl kikerül a feladat finanszírozása, az adott közösség az Állammal szemben megrendelõi pozícióba kerül, amit közvetve érzékeltetni fog azzal, hogy a feladat ellátóját teljesíthetetlen elvárások elé állíthatja.

„A község, ha önállólag rendelkezik, sohasem veszti szem elõl a költségpontot, s ennélfogva gazdálkodik; de ha az állam a vállalkozó, akkor kívánatainak tökéletes kielégítését követeli tõle” (Eötvös József)

16.  Fontos részletkérdés, hogy 2012-tõl hogyan tervezhetõ az önkormányzatok pénzellátása az új finanszírozási rendszer szemlélete alapján, ha az ennek fogadására alkalmas struktúra csak 2013-tól épülne ki.

17.  Az adósságkezelési eljárások (V.) az egyik legsikamlósabb területe a munkaanyagnak és a gondjainknak. A kockázat társadalmi tekintetében nincs különbség a települések között: az adósság egyaránt nyomaszt bennünket. Ez inkább az államadósságra igaz, ám az önkormányzati szféra 1400 milliárdja is tetemes, fõleg az azt felvevõ kb. 300 önkormányzat döntéshozóinak, lakóinak. Falvak csak mintegy huszadát viselik ennek a tehernek, de az egy fõre esõ adósság törleszthetetlensége itt a leginkább szembetûnõ. Jövõbeni adósságok kezelésére új adósságkezelési törvény megalkotását nem látjuk szükségesnek, a meglévõ jogi kereteken belül, azok tartalmi javításával van elég mozgástér a kívánt hatás elérésére.  

A jelenlegi adósságok rendezéséhez társadalmi elfogadottságot szerezni azonban lehetetlennek tartjuk. Nemcsak azért, mert az adóssághelyzetbe kerüléshez vezetõ út is önkormányzatonként különbözõ és mindenki ki tudja mutatni a maga vitathatatlan „kényszerhelyzetét”, hanem azért, mert az eladósodott önkormányzatok vezetésének és a jelenlegi parlamenti többségnek zömében azonos pártállása miatt a veszteséges önkormányzati gazdálkodás következményeitõl az állami költségvetést védõ, a hatályos Ötv. 90. § (2) bekezdésében foglalt nemzetközösségi biztonság látszik veszélyben. Ezt a félelmet csak erõsíti az ÁKK kilátásba helyezett „beavatkozása” az önkormányzati hitel- és kötvényállomány központi kezelésével, ami egy össztársadalmi korrupció gyanúját és a viszonylagos társadalmi béke felborulását vetíti elõre, hiszen a mások kontóján mulató örömifjú felelõtlensége fölött normális családban nem hunynak szemet. A hitel felvételérõl, kötvény kibocsátásáról a döntések mindig helyben születtek. A már több soron felhozott egyéni és közösségi felelõsség mércéje – különös tekintettel a kötelezõ önkormányzati feladatok elsõdlegességére(!) – vajon mit mutat az adósoknál, mennyit a hitelezõknél, de fõleg mennyit az Állam nevében eljáró vezetõknél most?  

Az eladósodást az Ötv. fent hivatkozott rendelkezésére tekintettel és a tisztesség okán fegyelmezett gazdálkodással elkerülõ többség elõtt oda a becsülete mindazoknak, akik az önkormányzati adósságok állami költségvetés által történõ átvállalását akarják elérni.

18.  A törvényességi és gazdasági ellenõrzés (VI.) szakmai továbbfejlesztése fontos, de a 7. pontbeli egyéni és közösségi felelõsségviselés következetessége elsõsorban nem jogi, hanem etikai kérdés. Ennek fényében tartjuk tévedésnek, hogy „szigorúbb kereteket kell szabni a jelenleg európai viszonylatban is kiemelkedõen széles önkormányzati autonómiának.” Sem az aktuspótlás, sem az állami felügyelet intézményének bevezetése nem helyettesíti a helyi döntést meghozó egyének erkölcsi igényességét és a polgári kontrollt. Ezeket kell erõsíteni.

19.  Az összeférhetetlenségi és jogállási szabályok (VII.) szigorításával a hatalmi ágak szétválasztásának és a közélet tisztításának szándékát üdvözöljük. Jobb késõn, mint soha.

Az 1000 lakos alatti településeken a fõállású polgármesteri tisztség tilalmával kapcsolatos véleményünket a 7. pontban már kifejtettük, amit csak erõsíteni lehet olyan gyakorlati példákkal, amelyek egy kisközösségi „gondnok” hivatását mutatják. Biztosan akad kivétel, de a legkisebb faluközösségek tagjai már összekapcsolták saját sorsukat és falujuk érdekét annyira, hogy szerencselovagokat nem választanak polgármesterüknek. Faluhelyeken a 20 év önkormányzatiság nemcsak az utak-járdák építésével telt, hanem az ember-ember közötti kapcsolatok is más minõségi szintre jutottak. Egy fõállású vezetõ, irányító mindenképpen kell egy faluban, legyen az polgármester, vagy jegyzõ. Az Ország területének 27 %-át lefedõ 1736 településen viszont ha tiszteletdíjas polgármestert és körjegyzõt rendelünk egymás mellé, az akár üdülõk, akár mélyszegénységben élõk, vagy munkanélküliek és idõsek gondjával egyébként is túlzsúfolt falvaink gazda nélkül magukra maradnak felbomlásra, kihalásra ítéltetve. (Példa: 493 lakosú faluban 153 a 14 éven aluliak száma, 93 a BPJ-s. Utóbbiak közt olyan is van, akinek 41 évesen az idei közfoglalkoztatás volt az elsõ bejelentett munkahelye.) Miért terhes az Országnak a falujáért élõ, segítõ személyzet nélkül pályázatokat író, azt levezénylõ és a támogatással rendben elszámoló(!), az anyagbeszerzéseket, karbantartó munkákat is elvégzõ, vészhelyzetben is a gáton álló, közfoglalkoztatottak tömegét nem ostorral, hanem személyes tekintélyével irányító polgármester? A nap 24 órájában elérhetõ választott vezetõk áldozatos munkáját ismerhesse el a közösség a saját rendelkezésében lévõ javakkal olyan mértékben, amilyen mértékben bennük támaszát, boldogulásának önzetlen segítõjét látja. Adjunk rá módot, hogy szabadabban tudjanak ezekkel az eszközökkel élni a polgármesterek és a választók!

20.  A helyi népszavazás (VIII.) intézményének erõsítése fontos kelléke a társadalmi felelõsség és a választói kontroll mélyítésének, köztudatba ágyazásának. Nagy tévedés azonban, ha ennek nagyobb jelentõséget tulajdonítunk a kistelepüléseken, mint a nagyobbakban. Amelyik települési vezetõhöz biztonsági õrök hadán és titkárok szimpátiáját megnyerve lehetséges csak eljutni, annak nagy szüksége van a választóival való közvetlen találkozásra kampányidõszakon kívül is.

21.  Az összegzésben (IX.) foglalt megállapításokkal, célmeghatározásokkal egyetértünk. Legyen demokratikusabb, szabályozottabb, költségtakarékosabb, a közszolgálat igazi feladatára jobban orientáló az önkormányzati rendszerünk. „Ne fordulhasson elõ, hogy a választott képviselõ-testületek nem végzik el feladataikat” – ha ahhoz az állam a szükséges anyagi és ésszerû jogi kereteket biztosítja – és szûnjön meg, hogy „felelõsség nélkül kezelik a helyi közösség közfeladatok ellátására biztosított vagyonát” – de a közvagyonnal való sáfárkodásban következetes és jó példával járjanak elõl az állami szervek is.

Keressünk költségmegtakarítást eredményezõ, a hivatali bürokráciát egyszerûsítõ, a helyi leleményt serkentõ megoldásokat, és vezessük be ezeket minél elõbb!

22.  Számadatokat kérünk arra is, hány polgármesteri hivatal van most (önálló jegyzõség és körjegyzõség a hozzá tartozó kirendeltségekkel), és mennyit terveznek. (Szerintünk durván 2000 hivatalban intézhetik most a polgárok gyakori államigazgatási ügyeiket. Ezek számát tizedére csökkenteni elég nagy bátorságra vall. Tisztában van az Állam, hogy mit vállal ezzel?)

Az államigazgatási hatáskör gyakorlóinak száma (ügyszám) mennyi most a falusi hivatalokban, és mennyi lenne? A falusi polgármesteri hivatalokban mennyi most a köztisztviselõk száma, és hányan maradhatnának? Mi várna a kiebrudalandó jegyzõkre, ügyintézõkre?

 

 

A munkaanyagban nem érintett, de nézetünk szerint a társadalmunk egészét érintõ lényegi felvetéseink, javaslataink:

 

23.  Az elõkészítés további szakaszában nyilván sorra kerül, de ezúton is hangsúlyozzuk a közigazgatási-önkormányzati átrendezés és a más ágazatok átfogó programjainak harmonizálását. A Nemzeti Vidékstratégia 2020 társadalmi vitája már zajlik. Az abban a vitaanyagban vázolt nagyívû, az egész vidék felrázását és felemelkedését a helyi közösségekre alapozó álom valóság lehet, semmi túlzás nem található benne. A miniszteri elõszó így kezdõdik: „Történelmünk során, nehéz helyzetekben mindig vidéki gyökerekbõl táplálkozva, a falusi közösségek erejére támaszkodva tudott a magyar társadalom megújulni.” Nem cáfolható meg ez a tény. Nem tudjuk azonban elképzelni, hogy az alkotó energiáinak kiaknázásával a szabadság és felelõsség méltóságát tetteiben is alkalmazó, egyéni és közösségi sikereket ízlelgetõ falusi polgárok a most tárgyalt munkaanyagban felvázolt közigazgatási átalakítások révén a társadalmi megújulásból rájuk váró feladatoknak könnyebben tudnának megfelelni. Tovább nehezíteni a saját dolgunkat esztelenség. A falvak lakóit a közszolgáltatások elérhetõsége és a hatáskör-átrendezés tekintetében legközvetlenebbül érintõ önálló hivatal 2000 lelkes választóvonalának hatását az 1. melléklet ábrázolja (2007-es adatok). Eszerint önálló hivatal 2379 falusi településen nem mûködhetne, ahol a lakosság 17 %-a él az Ország területének 47,4 %-án. Az 1000 lakos alatti falvakat a 2. melléklet mutatja. (Forrás: MTA ATI, Csatári Bálint)

Kérjük ezeket a térképeket „vidéki szemmel”, országos felelõsséggel, történelmi távlatban nézni. Hazánk aprófalvas területeinek, vagyis a délnyugati és északkeleti országrész közösségeinek a legfeszítõbbek ma is a társadalmi gondjai. Milyen jövõt szánunk az itt élõ százezreknek?

24.  Minden feladatátrendezés, centralizálás, vagyon államosítása a központi hatalom felé üthet vissza egy késõbbi hatalomváltás esetében. Ennek kárvallottja azonban eddig sem a politikai-gazdasági hatalmi elit volt, hanem mi, eliten kívüliek. Ha kellõ önmérséklet és bizalom híján túllövünk a célon, a mostani rendszer-átalakítással olyan ügyeskedõket, külföldi és hazai tõkeérdekeltségeket hozunk helyzetbe késõbb, akiknek a közösség csak birkanyáj, amit inkább nyírni kell, mint etetni. (Most helyi közfeladataink „államosítása", évekkel késõbb a helyiek áldozatából is létesült üres középületeink eladása?)

25.  Éppen a lényeg siklik el az olcsó állam hangoztatásával. A polgár nem olcsó államot, hanem neki és családjának biztonságos otthont adó, szerethetõ Hazát akar. Nemcsak az érdekli, hogy minél gyorsabban elintézzék az ügyét, hanem a helyi közjószággal jó gazdaként sáfárkodó képviselõket és közszolgákat látni is akarja, munkájukat felügyelni, tõlük a Tanács házában tanácsot kérni, a közösség igazgatásával kapcsolatban rajtuk keresztül visszajelezni is. Ez az intimitás a járási, vagy a közös hivatal útján már nem létezik, vagy csak gyatrán, mert elvész a lokalitás személyessége, iktatott ügyirattá degradálva emberi sorsokat.

 

Tisztelt Államtitkár Úr!

 

Nincs kétségünk Hazánk gazdasági kiszolgáltatottsága felõl, amit Matolcsy Miniszter Úr a napokban csak megerõsített azzal, hogy kijelentette: „Magyarország ma gazdasági szabadságharcot vív”.

Erre a küzdelemre magunk is készek vagyunk, és nem félünk a harcból és gyötrelembõl a részünket kivenni. Éppen úgy, amint ez bárki más magyartól elvárható. Egy szabadságharcban azonban nemcsak vezérekre, de közkatonákra, „talpasokra” is szükség van a gyõzelemhez. A szabadságharcot feladni egyenlõ a Haza elvesztésével, tehát kétségtelen, hogy erre a küzdelemre kell fõ erõinket koncentrálni. A falvak népessége eddig is erejét megfeszítve állt helyt a maga frontján, hogy a romló gazdasági kondíciók közepette életkörülményeit fenntartsa. Az egy évvel ezelõtti választási gyõzelem után könnyû menetelésre nem számítottunk, de arra igen, hogy nemcsak a szavazatunkra, de a véleményünkre, kétségeink kifejtésére is szüksége van a nemzeti ügyek kormányának. Most a megélhetési gondok tetejére a helyi közigazgatás teljes átalakításának a falvak életére gyakorolt várható hatása komoly aggodalmakat fogalmaz meg bennünk. Mi vár ránk?

Elbizonytalanodtunk abban, hogy kellõ megfontoltság van-e a nagyléptékû átalakítási ambíciók mögött. Most kell-e ezt a frontot is megnyitni? Ilyen mélységû átrendezésre van-e szükség és azt kibírjuk-e? Nem volna-e bölcsebb beosztani a muníciónkat és az Idõ tényezõvel is számolni? Kitart-e hitünk, nem vész-e el erõnk, ami nélkül a gazdasági szabadságharcot nem nyerhetjük meg? Képes-e kézben tartani a tábornoki kar a stratégia irányítását, egyúttal megõrizni a nagyon vegyes összetételû és elszántságú sereg békéjét és küzdõkedvét?

A falvak lakói nem fognak sem dezertálni, sem fellázadni, de nélkülük oda a Haza földje, elveszhet népünk szabadsága. Ha kétkedik, és ennek igazáról meg akar gyõzõdni a többségi városi lakosság késõ lehet a bizonyosság. Lesz-e visszaút?

 

Meggyõzõdésünk, hogy a jelenlegi önkormányzati és közigazgatási rendszer sem nem jó, sem nem rossz. Ezért azt nem átalakítani, hanem a résztvevõket jobbítani, erkölcsösebbé válásukat minden lehetséges módon elõsegíteni, meglévõ jogszabályainkat a közjó szelleme szerint alkalmazni kell.

Mi falusiak, nem kívánjuk betölteni azt a ránk testált szerepet, hogy falusi polgárként és közösségekként hátráltatói vagyunk a haladásnak, útjában állunk a nagyobb gazdasági prosperitású települési közösségek Hazát mentõ törekvéseinek, és minél kevesebb vizet zavarunk, annál többet segítünk. Lehetett volna sokkal derûsebb és kevesebb veszteséget hozó az elmúlt két évtized Hazánk számára. Bizony most is csak a fejünket fogjuk, ha a falvakban ránk háruló feladatokra és az ellátásukhoz rendelkezésre álló anyagi erõforrásokra gondolunk. A teendõk özönénél azonban már csak egy rosszabb van: a mellõzöttség, a haszontalanság érzésének gyötrelme úgy az egyén, mint egy települési közösség számára. Nemzetünk önrendelkezése nem a falvak miatt roggyant meg, de visszaszerzésének kulcsa a vidék magyarsága. Megértünk a nagyobb felelõsség viselésére.

 

Ezt a közigazgatási rendszert nagyjából már ismerjük. Annak „kiskapuit” is. Új formáció új helyzetet teremt, amihez a „szemfülesek” könnyebben és hamarabb alkalmazkodva, a helyzettel visszaélve húzhatnak hasznot a többség kárára, bomlasztva azok hitét.

 

Összegezve:

1.    Mivel a munkaanyagban egyetlen indítványt sem találunk, ami tényadatokból, számítások levezetésével és objektív következtetéssel meggyõzné a falvakat, hogy a javasolt új közigazgatás jobb lesz a mostaninál, ezért sem a hatáskör-átrendezést, sem a feladatfinanszírozás bevezetését, sem az önkormányzati rendszer falvakat érintõ átalakítását – különös tekintettel képességek és lehetõségek lakosságszámhoz kötésére – támogatni nem tudjuk.

2.    Halaszthatatlannak ítélünk minden törekvést gyakorlatba ültetni, ami a személyi és önkormányzati autonómia kiteljesítésével, az ahhoz társuló felelõsség érvényesítését erõsíti. Ez fõleg a finanszírozási jogcímek egyszerûsítésével, az országgyûlési képviselõre és a jogerõsen elítélt személyre vonatkozó összeférhetetlenségi szabályok azonnali bevezetésével, valamint a hatályos gazdálkodási és adósságrendezési szabályok következetes alkalmazásával – különös tekintettel a meglévõ önkormányzati adósságokra – elérhetõ.

3.    A gazdasági szabadságharc sikeréhez áldozatvállalásra készek vagyunk beállni a sorba, de sem a lekicsinylést, sem a balek szerepét nem vállaljuk. Nincs szükség az egyszeri úttörõk jócselekedetére, akik a vak bácsit átsegítették az úttest túlsó oldalára – négyen.

4.    A haditerv részleteit nem ismerjük, de szabadságharcunk tétjével tisztában vagyunk. A kommunikáció fontos eszköze a hadviselésnek, ám az Ország sikeréhez ez már kevés. Az egymás és a stratégia jobb megismerését dialógussal, õszinte párbeszédek sokaságával késedelem nélkül meg kell kezdeni, különben vaktában és egymásra tüzelünk mi, azonos oldalon állók is.

 

Emberi tartást, hozzáértést, és valódi partneri együttmunkálkodást kínálunk és kérünk. Az Önöknél és a mi birtokunkban lévõ adatok és tapasztalatok közös feldolgozását ahhoz, hogy igen rövid idõn belül érezhetõ javulást és sikert hozzon a közös munkánk. Ezáltal értelmet és távlatot kaphat az a felemelõ lehetõség, amelynek bölcs kihasználásával minket követõ generációk jó sorsáról döntünk.

 

„A községi intézmények ugyanazt jelentik a szabadság számára, mint az elemi iskola a tudomány számára. A nép általuk fér a szabadsághoz, s tanulja meg, hogyan élhet vele békésen és szokhat hozzá alkalmazásához. Községi intézmények nélkül a nemzet létrehozhat szabad kormányzatot, de nem ismerheti a szabadság szellemét." (Alexis de Tocqueville)

 

 

Tisztelettel

Szabó Gellért