A kis települések túlélési lehetőségei
ami 2009. február 3-án a gödöllői konferencián elhangzott, és ami kimaradt

Előadásom mottójaként egy Széchenyi-gondolatot választottam: „Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erő.”

Néhány kollégánk az önkormányzati rendszer átalakítása kapcsán az Ötv. módosításához fűzött észrevételét eljuttatta, amik közül – némi szerkesztés után – az alábbi kilenc ismertetését tartom jellemzőnek. (Az időkorlát miatt ott csak hat levél kivonatának felolvasására vállalkoztam.)

Egyik levél írója sem kérte személyének homályban hagyását, ám kisstílű volna részemről a nevesítés. Célom ugyanis az, hogy jelenséget, felfogást, életstílust közvetítsek egy kistelepülési vezető hivatástudatáról, amiből százával találunk a falvainkban.

 

1.) 

Kohómérnök és közgazdász végzettséggel munkámat havi 32,700 Ft tiszteletdíjért látom el. Falum egy 60 fős település. Szerencsére én nem látom azt a világvége hangulatot, mint a többi kollégám.

2006 után első döntésem volt a bázisköltségvetés sutba dobása. Mi minden évben a rendelkezésre álló forrást vizsgáljuk meg, hogy mire elég. Öt osztályba soroljuk a teendőket. 

Első a fő kiadások: jegyzőség, Iskola, Óvoda, szemét, közvilágítás, rezsi. 

Második a falugondnoki szolgálat. A normatív támogatás elegendő a bérre, a maradék 600.000.- Ft elosztva 50.000.-Ft/ hó. Ha ez elfogy, abban a hónapban nem megyünk többet (ez kb. 1200-1700 km). Eddig nem fogyott el, a maradékot mindig félretesszük a szerviz-költségre.

Harmadik a közmunkaprogramok. Erre évi 400.000.- forintunk maradt, ami átlag havi 3-4 fő foglalkoztatottat jelent. Ha még maradt az 1. és 3. felosztás után, lehet beszélni a szociális támogatásokról és kisebb fejlesztésekről, amit a 4. osztályba sorolunk. A teljes iparűzési adó bevétel pedig a pályázati önerőkre van elkülönítve.

Persze odafigyeléssel néha van átjárás a besorolások között, de az első adandó alkalommal visszakerül a megfelelő helyre. Elmondhatjuk, hogy nincsenek problémáink és minden plusz pénznek örülünk. Fejlesztéseinknél olyan célokat tartunk szem előtt, ami később pénzt hoz: ha véletlenül a finanszírozáson keresztül próbálnának minket a társ-önkormányzásba kényszeríteni, fel legyünk készülve.

Én ellenzem a társ önkormányzatokat, de megértem a törekvést, mivel tényleg sok pénzbe kerülünk.

Azt látom, ha egy apró település a polgármester munkája révén elő tudja teremteni a saját fizetésekre szánt összegeket akkor az egy függetlenségre érett település, ha nem akkor nem méltó a függetlenségre. Nekem minden év ajándék, amit az állam finanszíroz, mert addig fel tudunk készülni a teljes anyagi függetlenségre. A tv. tervezetből látszik, hogy még van pár évünk.

 

2.)

Telefonbeszélgetés alapján

-       A helyi közösség aktivitása nem lélekszám-függő: 1000-1500 lelkes közösség esetében is létezik a tespedtség.

-       Az iskolatársulási együttműködésben is a hatalmi arrogancia érződik, képtelenség megállapodni a nagy gesztor akarata ellenében.

-       Az 5. pályázatot készítik, nyertek egy 100 milliós szennyvízberuházásra is támogatást. A pályázatokat rendre saját maga írja.

-       Megkérdőjelezi a képviselői tiszteletdíj létjogosultságát, legfeljebb a felmerült költségek megtérítése indokolt.

-       Nem lehet figyelmen kívül hagyni a település-szerkezet átalakításánál azt, hogy a közigazgatás szervezése és a közszolgáltatás biztosítása nem ugyanaz. A polgártól méltatlan elvárni, hogy a legelemibb hivatalos ügyeinek elintézését is csak több órás utazás, esetenként félnapos távollét árán tudja elérni.

-       Ha az önkormányzati beruházásoknál az áfáról lemondana az állam, vagy a természetbeni munkát elismerné, meg lehetne mozgatni a falvak lakóit.

-       A polgármesternek tiszteletdíj helyett pl. üdülési csekk, étkezési utalvány, és más adómentes juttatások biztosítása egyszerre jelentene megtakarítást a falunak, és a polgármesternek is előnyösebb.

 

3.)

Elfogadom, hogy a képviselő-testületeken belüli képviselői létszámot csökkentsék 20-30%-kal, minimum 3 főre. A kisebbségi önkormányzatok helyett legyen kötelező települési képviselője a kisebbségnek.

Elfogadható, hogy korlátozzák a főállású polgármesterek alkalmazását.

Az önkormányzati hivatalok ésszerű körjegyzőségbe szervezését is elképzelhetőnek tartom. Az önkormányzat önállóságának megszűnését a kormányzat bízza mindenkor a helyi döntés szintjére.

Véleményem szerint a működésképtelenséget nem kizárólagosan a településen élők lélekszáma határozza meg, de a jelenleg működő lakosságarányos finanszírozási rend a kistelepülések üzemeltetését nehezebb helyzetbe hozza. Nem értek egyet azzal, hogy a települések finanszírozásánál a települési feladatok mértékét figyelmen kívül hagyják. Ugyanis nem veszik figyelembe a település sajátosságait, mint például önkormányzati úthálózat hossza, vízelvezető árkok állapota, gondozott zöldterület nagysága, köztemető léte, önkormányzati ingatlanok száma, vagy intézményi állapot. A mai településfinanszírozás olyan, mint ha egy szabó a nadrághossz alapján készítene valakire egy egész öltönyt, arról nem véve tudomást, hogy az ráillik az illetőre, vagy viselhetetlen számára.

 

4.)

A községben jelenleg 70-en élünk, ha szerényen is, de sikeres pályázataink segítségével egyelőre működünk, és mindent elkövetünk, hogy ez továbbra is így legyen.

A falugondnok teljes munkaidőben dolgozik, a közalkalmazott felesége mindenes az önkormányzatnál (vezeti a boltot, mert már bezárták volna, ha nem vállaljuk, hivatalsegéd, takarító, könyvtáros, és a turistaszállót is üzemelteti). Hárman szervezzük a rendezvényeket, és bonyolítunk mindent, a főzést is.

Magam 4 órás fizetéssel, 6 órás munkaidőben, napi 8-9 órát dolgozom, a munkák nagy részét (a könyvelésen kívül) intézem, írom a pályázatokat.

Körjegyzőségben vagyunk egy 2500 lélekszámú településsel.

Az elöljáróság idején semmi nem történt a településen, még vezetékes víz sem volt.

Ha jól értelmezem, az elöljárónak előfordulhat, hogy szavazati joga sem lenne, ha nem választják meg képviselőnek. Ki szavazna a székhely településen a másik falu polgárára?

Vagy ha lenne is, mit kezdene az egy szavazatával.

Sok kistelepülésre a nyugodt és szép környezet miatt fiatalok települtek, házakat építettek, abban a reményben, hogy jó lesz itt élni.

Ha a polgármester társadalmi megbízatásban végzi a munkáját, a legtöbb esetben nem talál olyan munkahelyet, ahol tolerálnák hogy hiányzik. Ha kevés időt szentel a polgármesteri munkának, az meg a településen látszik meg.

 

5.)

Első gondolatom az volt, hogy felmegyek a padlásra és leporolom a „Községi Közös Tanács” táblát. Az elöljáró tisztségét ezzel a táblával vettük le. Összességében azt kell mondanom, hogy nem hiszek ebben a megoldásban. A csatlakozó község cím önkéntes kérelmezése a jelenlegi helyzetben sehonnan nem fog felmerülni. Ki lehet azonban kényszeríteni ezt a lehetőséget azzal, hogy a támogatási szabályozás által az állam olyan kényszerhelyzetet fog teremteni ezen települések részére, amikor valóban nem lehet majd mást tenni. Ugyanez történt a kistérségek esetében is. Ezen nem azt kell érteni, hogy nem látom értelmét a gazdaságos nagyság szükségességének, hanem azt akarom mondani, hogy a szándékokat egyenesen kell közvetíteni.

Álláspontom szerint az önkormányzatok számát nem ezzel a sunyi megoldással kell csökkenteni, hanem a józan ész által diktált eltérő feladatszintekkel kell szabályozni.

Az önkormányzatiság egy demokratikus alapelv, amelyet nem szabad szőnyeg alá seperni. Tehát egy települést nem lehet megfosztani attól, hogy demokratikusan választott önkormányzata legyen. A közös tanácsokban éppen ott sérültek a települési jogok, hogy a társközséggé válás a testületekben egyúttal kisebbségi szerepet is eredményezett. Azt gondolom, hogy a differenciált feladat-meghatározás a dolgok végső megoldása. Helyből véve a példát: a szomszédos nagyobb falutól nem várhatom el, hogy nálunk jó falunapot szervezzen, viszont tőlünk sem várható el, hogy óvodát tartsunk fenn 6 gyermek számára.

 

6.)

Szerintem semmi szükség arra, hogy új és újabb formákban próbáljuk visszacsempészni a múltat. Keserves idők voltak azok, tapasztalatból tudom.

Véleményem szerint a körjegyzőségnek tágabb lehetőségét kellene biztosítani az önkéntesség és ésszerűség alapján, a jobb és színvonalasabb munkavégzés érdekében optimális elérhetőséget, megközelíthetőséget, hivatali fogadóórákat kijelölni, hogy ne az embereknek kelljen utazniuk, ha mégis ügyet kell intézniük, ne egy napba kerüljön az a közlekedés miatt!

1.    A csatlakozó községnek el kell vetni még a gondolatát is, ha nem önkéntes.

2.    Az 1000 fő alatti községek alkossanak körjegyzőséget, ne legyen fontos a közigazgatási határ, de max. 20 km-en belül legyen.

3.    Helyi felelős és választott személyre szükség van, úgy hogy egy testület élén tudjon a település érdekeiről dönteni, anyagi tekintetben is. A képviselők csak költségtérítésben részesüljenek az ilyen kis településeken.

 

7.)

Azzal egyetértek, hogy az önkormányzati rendszer átalakításra szorul. De nagyon fontosnak tartom a társadalmi egyeztetést a legszélesebb körben. Mindenkinek meg kell értenie miért szükséges a módosítás, de ha őszinték vagyunk, tudjuk is. A 4 év agónia nagyon sok, hisz ha valami nem jó, egy nap is hosszú. Ha valóban demokratának tartjuk magunkat, olyan átszervezést támogathatunk, ahol a közösség döntési és véleményezési jogát senki nem vonhatja el. Ehhez a tisztesség azt kívánja, hogy dolgozzák át a hatásköröket: az önkormányzatok tudják korrektül, hogy amit felvállalnak, az mivel jár. Ma semmi nem biztos, egyik napról a másikra megváltozott jogszabályokhoz kell alkalmazkodni. Ha nem teljes körű a változtatás és csak a pénz miatt akarják átvinni az elképzelést, akkor az az önkormányzatok lefejezésével jár, és ha ez átmegy, nem tudjuk milyen szelencét nyitunk ki.

 

8.)

A település vezetését 2008 májusától töltöm be. Ebben az időszakban számos fejlesztést valósítottunk meg: falumegújítás, turisztikai desztináció, reklám, de régiós szintű terveink is vannak. Évente 4-5 pályázattal számolunk, ezek egy részét én írom meg, így pályázati díjat sem fizetünk. Kis lélekszámunk, így kisebb normatív támogatásunk ellenére kiegyensúlyozott pénzügyi helyzetben vagyunk. Intézményünk, amit fenn kellene tartanunk, nincs. A lakosság szorgalmas, a közösségi önkéntes munkavégzés nálunk megvalósítható. Az emberek mélyen vallásosak, 3 felekezethez tartoznak, 3 templomot építettek, segítőkészek, orientációjuk építő jellegű.

Belátható, hogy számunkra a tervezetben szereplő kérdések nem relevánsak. A település vezetői, a képviselő testület és a falu polgárai is elutasítják még a gondolatát is ezeknek a felvetéseknek /csatlakozó község, helyi elöljáró). Meggyőződésem, hogy a település fejlődését és a szegregációs gödörből való kijutását nem ezek a tervek jelentik, hanem - ami nálunk is folyamatban van - az összefogás, célzott fejlesztés, takarékoskodás, szakértelem.

Sajnálatos, hogy lélekszámhoz, mint mérőszámhoz viszonyítunk egyes falvakat. Így egy csoportba kerülünk pl: egy kihalás szélén álló, nem fejlesztett, eladósodott településsel. Ez súlyos hiba. Ezek a módosítások ilyen módon károsan hatnak számos fejlesztés előtt álló kistelepülésre.

 

9.)

A tervezetet olvasva a Kormány arra bazírozik, hogy ha lesz olyan kistelepülés ahol a választási ciklust jelentő négy év alatt nem sikerül képviselőtestületet és polgármestert választani, akkor majd Ő dönt a település beolvasztásáról: kezdeményezheti a csatlakozást. Valójában mi ennek a realitása? Van olyan település Magyarországon, ahol az elmúlt négy év során nem állt fel Képviselőtestület és négy évig nem választottak polgármestert? Én nem tudok ilyen sajnálatos esetről!

Településünk kb. száz fős kistelepülés. A lakosságszám nem csökken, csekély mértékben talán nő is. Egyre többen telepednek le nálunk, ezzel ellensúlyozva az idősek elhalálozását. Így nem félünk a jövőnktől. Sőt! Vannak kiemelkedő adottságaink és hitünk a fennmaradásra. A Kormány szándékát látva én is azon a véleményen vagyok, hogy ez a szándék nem véletlen. Tükrözi a feladatmegvonás, a normatív és fejlesztési források szűkítése ezt a célt. A tét az, hogy mondjunk le alkotmányos és történelmi jogunkról, az önrendelkezésünkről, a mindenkori választási jogunkról. Azaz a családjaink, településünk teremtéséről. Nem fogunk!

Barátaimmal november 28-án megalakítottuk a Vidéki Kerekasztalt. Az általad felvetett kérdést feltesszük az "asztalra", hogy ezzel is nagyobb nyilvánosságot és támogatottságot biztosítsunk a törvénymódosítás szándékának és annak "finomításának".

 

A fentiekhez talán nem szükséges annak igazolása, hogy ezek a polgármesterek kis települések közösségének élén állnak ugyan, ám a méretre utaló jelző nem azt jelenti, hogy nem nőttek volna fel a felelős gondolkodáshoz, döntéshozatalhoz. Nem azért kicsi egy falu, mert még nem nőtt meg, és mint az óvodás gyerkőcre sok tanulás, tapasztalat, edzés vár ahhoz, hogy érettnek mondhassa magát az önálló életvitelre.

Másrészt olyan fokú elszántság és tudatos távlatba-tekintés érződik ezekből a levelekből, ami közel sem egy hajótörött túlélésért vívott kétségbeesett harcához hasonlít: ezek a falusiak nem „valahogyan” túlélni, átvészelni akarják a jelent, de győzni az őket ért megpróbáltatások közepette.

 

A konferencia nyitóelőadását Gyenesi Miniszter Úr tartotta, amiben világossá tette, hogy a Kormány előtt olyan javaslatok vannak, amik korábban már a KÖEF munkacsoportjai előtt is jórészt megfordultak, de általánosságban elmondható a tervezett lépésekről, hogy nincs tabu.

Miniszter Úr említést tett a közfeladatok újraosztásáról is, aminek kapcsán a jövőben egyes önkormányzati teendők állam által való ellátása is felmerülhet. Ezzel kapcsolatban főként a közoktatás területén gondolhatunk arra, milyen jó volna ettől a területtől megszabadulni, a pedagógusbéreket és iskolafenntartást finanszírozza az állami költségvetés. Csakhogy nehéz az Állam mai helyzetét érezve, jövőbeni kondícióit sejtve elképzelni egy falusi oktatásért aggódó államot.

Elhangzott az is, hogy „kezdeni kell végre valamit az önkormányzati rendszerrel”.

Erre csak ráerősíteni tudtam: igen, méghozzá az önkormányzatiságnak mind a négy szintjén. Legkisebb önkormányzati egység ugyanis a személy, önmagunk. Ezt követi a családunk, majd a falunk-városunk ahol élünk, és a még belátható legnagyobb önkormányzati egység a nemzet közössége.

Véleményem szerint ez utóbbi gyengélkedik leginkább, miután elmondható, hogy az Állam – Kormányunk és Parlamentünk – kivívta az állampolgáraitól való teljes függetlenséget, és nemzeti önrendelkezésünk morzsáin marakszunk immár.

Mindez azonban a legkisebb egység, a személy teljes morális válságára vezethető vissza. A lelkiismeret kiiktatására, amelynek következtében személyes életünk és közéletünk terepéről is kiirtottuk a felelősség és a számonkérés tényezőit. A kapott talentumokkal azonban bizonyosan el kell számolnunk: polgármesterként is a választók előtt, emberként is saját értékítéletünk, igényességünk, a közjó szolgálatának mércéje, a ránk bízottak boldogítása iránti felelősségünk alapján.

Őszinte szavakra van szükségünk. Tiszta képre, ami alakíthatja saját viszonyunkat is a nemzet sorsához.

Kísérletet tettem ennek megrajzolására azzal, hogy az Önkormányzati Minisztérium honlapjáról letöltve feldolgoztam a működésképtelen önkormányzatok támogatását tartalmazó adattáblákat, egybeszerkesztve az évenkénti település-sorokat.

Ez az un. 6/3-as keret nevezhető az önkormányzatok „segély”-ének, ami már az önhiki után jön, de ha a miniszter meggyőződik egy önkormányzat végletekig kiélezett anyagi helyzetéről, és a törvény szerinti feltételek fennállnak, ezzel az injekcióval tarthatja talpon a végelgyengülés felé haladó pácienst.

Fontos tudni, hogy a megyei önkormányzatok nem részesülhetnek az önhiki keretből, így esetükben más megítélés alá tartozik a támogatás ténye.

Az alábbi táblázatok adatai ugyan magukért beszélnek, de néhány dologra külön is rávilágítok.

 

 

Az összes önkormányzat alatt a 7 év során valaha ilyen támogatásban részesített önkormányzatok számát kell érteni.

A 28,8 milliárdos végösszegen belül a kölcsön 1,1 milliárd forint, a vissza nem térítendő támogatás 27,7 milliárd.

 

 

(Budapest főváros a megyei jogú városok között szerepel, a kerületeket külön nem tekintettem.)

 

A magunk falujában elég nehéz tudomásul vennünk a segélyért elegáns autóval érkező rászorulókat. Hogyan is vagyunk ezzel, ha Magyarország-falura tekintünk? Lehet egyáltalán életképes, jövőjét felelősen tervező önkormányzatnak tekinteni azt a közösséget ahol hét év alatt a lakosság közel hatvan százaléka megfordul a Községházán, mert életvitelét nem képes csak segélyből fenntartani?

További lényegbevágó kérdés a napjaink közszolgáltatási-közigazgatási átalakításánál vezérelvként alkalmazott méretgazdaságosság és költséghatékonyság.

Büszke városainknak jóval több mint fele is erre a végső folyamodásra szorult? Ráadásul a megyei jogú városok között olyan is akad, ahol minden évben, kisebb városaink között némelyiknek pedig még ennél is gyakrabban volt szüksége mentőövre? Kikre alapozhatjuk a magyar közigazgatás-közszolgáltatás jövőjét, és milyen kilátásokkal?

 

 

A fenti táblázatból az a megdöbbentő, hogy a legalább évenként (a vizsgált időszak alatt hétszer) támogatásban részesülő önkormányzatok száma 174, ami a támogatottaknak csaknem 10 %-a. (A hét fölötti esetszámot az magyarázza, hogy a vissza nem térítendő támogatást és a kölcsönt külön-külön juttatásnak tekintettem.)

 

 

A juttatások szerinti fenti kategorizáláshoz a lap tetején lévő táblázat szélső értékeit érdemes figyelembe venni. A kettő összevetéséből megállapítható, hogy az évente átlagosan 8 millió fölötti (összesen legalább 56 millió Ft) támogatásban részesített önkormányzatok között alig van község.

Nincs értelme a támogatott önkormányzatok párt-színek alapján való megkülönböztetésének. Egy döbbenetes jelenségre akarok csak rávilágítani, ami társadalmunk minden szeletére jellemző, és leginkább a téeszvilág megszűnése körüli időszakot idézi. Ki-ki vigye/vegye ahol éri, és mentse magát/magának, ami/amíg menthető.

A helyi döntéshozói attitűdre szolgál bizonyítékul az ÁSZ tavaly ősszel végzett kérdőíves felmérése, aminek során 242 db ötezer lélek alatti (!) településről beérkezett kérdőívet dolgoztak fel. Ennek egyik tanulsága, hogy a válaszolók 45 %-a kapott önhiki, vagy 6/3-as támogatást. E támogatások rossz célzottságának jele viszont, hogy 31 %-uk úgy részesült ezekből, hogy a kérdőív kitöltőjének saját bevallása szerint az önkormányzatnak nincs működési deficitje!! Ki érti ezt?

 

Kétségtelen, hogy meg kell újítanunk a falvaink és városaink közötti együttműködést. A régi partnerség, amikor a falu élelemmel, a város pedig az ipar és szolgáltatások sokszínű kínálatával járult hozzá a közjóhoz megszűnt. Vitathatatlan az is, hogy a gazdasági válság mellett ökológiai válságnak is részesei vagyunk. Közös dolgaink elrendezésében áldozatvállalásra késznek kell lennünk.

A falusi polgárok nem vállalják azonban az áldozat szerepét.

Az örök újrakezdésben generációkon át edződött falusiak tapasztalata, természeti értékeink megújítható sokasága a nemzeti arzenál egyik fő erejeként szolgálhat jövőbeni kihívásokkal vívandó harcainkhoz.

Esélyünk van a távlatos jövőre, de csak akkor, ha

-       felelősebben kormányozzuk önmagunkat, és úgy helyi, mint országos döntéshozóként a mértékletesség és fegyelmezettség mellett a választóinkkal való együtt érzés határozza meg tetteinket,

-       még tudatosabban gondozzuk, istápoljuk a Haza ránk bízott darabkáját, és

-       nem félünk. Meg kell újítanunk hitünket a közös erőfeszítés sikerében, és ebben egymást erősítenünk kell.

Fodor Ákos két versével zártam gondolataimat. Az első címe: Metaoptika, ami valójában egy intés:

„Nagyon figyelj, mert a világot

teszed is azzá, aminek látod.”

A befejezés pedig a mottóul választott Széchenyi-gondolat második részére, az önmagunkban meglévő feltámadási erő reményére rímel, ennek címe: 3 negatív szó

„NINCS

SEMMI

BAJ.”

 

Szabó Gellért