Elnöki köszöntő
Mottó:
„… mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania, vagy bekebeleznie azokat.” (XI. Pius: Quadragesimo anno 1931.)

Tisztelettel és barátsággal köszöntöm a kedves látogatót a Magyar Faluszövetség honlapján.

A legkisebb települések összefogását, érdekeik képviseletét felvállalván már megalakulásunkkor külön gondot fordítottak alapítóink a helyi értékek lehetőség szerinti bemutatására és védelmére. A lokalitás jelentése és jelentősége napjainkban átalakítás alatt van. A korszellem, vagyis a fogyasztás-vezérelt globáltársadalom formálódása a pár évtizeddel ezelőtt is még természetesnek tekintett jóléti, vagy ellenkezőleg nyomasztó életszínvonalú nemzetközösségek statikusságát felolvasztotta, ennek következményeként pedig viszonylagossá váltak a bennünket összetartó kötelékek. Talán nem vagyok egyedül azzal a kiábrándultsággal, amit az egykori Trabantos, Moszkvicsos valóságból a sóvárogva áhított menő autók álomvilágába jutással egyidejűleg remélt könnyed elégedettség nyugalmának elmaradása miatt érzek.
Kétségtelenül vagyonosabbá váltunk (legalább is polgáraink többsége), azonban biztosan többen vagyunk azok, akik kínzó fájdalomként hordozzuk lelkünkben az egykori álmok hiányát. A politikai-gazdasági-lelki diktatúra megszűnésében bízva bíztunk, és tudtuk: csak idő kérdése, hogy a falvak, a városok, a nemzet közössége végre ismét önmaga sorsának alakítója legyen. A szabadság ránk zuhant koronája azonban egyre inkább abroncsként szorítja fejünket, lehetetlenné téve még a tőle való megszabadulást is.
Lehet-e ilyen gyötrelemmel huzamosabb időn át együtt élni egyénnek és közösségnek? Meg lehet-e szokni az álomtalanság ürességét, az örökös hétköznapok újabb és újabb, egyre erősödő versenyét? Lesz-e a munkanapokat követően egyszer pihenőnapja, lesz-e vasárnapja népünknek? Egyáltalán tudjuk még, hogy pihenni is kötelesség, és hogy mire való a vasárnap?
A mottóként választott idézet a leginkább összetett, minden közösséget méltó kihívások elé állító alapelv, a szubszidiaritás összefoglalása. Igazságtartalmát inkább a kisebb közösségek hangoztatják, és kérik számon a nagyobbakon az érvényesülését. Ám mennyivel hatékonyabban használhatnánk adottságainkat, ha a számonkérés helyett a saját eszközeinkkel segíteni iparkodnánk a társadalmunk egészének boldogulását?
Mondják, hogy a semmiképp sem saját érdemeinkért kapott rendszerváltás óta Magyarországot a 3200 „kisköztársaság” egymás elleni küzdelme jellemzi. Ha így volna, már nem itt tartanánk. A respublika ugyanis két latin szó, a „res” (ügy, dolog) és a „publica” (közös) összevonásából született. Azt a társadalmi Rendet(!), államformát jelenti, ahol nem a születési helyzetéből adódóan, nem is az irányító hatalmat erőszakkal magához ragadva válik valaki a közhatalom birtokosává, hanem a polgárok szabad akaratukból, választások útján bízzák rá személyes ügyük, sorsuk igazgatását a maguk közül való, önnön képmásukat is magán hordozó kép viselőkre. Teszik ezt abban a hitben, hogy az Ő személyes ügyük (céljuk, gondjuk, erőfeszítéseik), a közösség ügyévé (céljává, gondjává, sikerévé) válik, arcvonásaikat pedig viszontláthatják az adott közösségről önmaguk, és mások által formált összképen.
Szerencsétlen sorsú Hazánkra azonban napjainkban egyre inkább a globáltőke által vezérelt, tízmillió magánügy társadalmi berendezkedése, a „resprivata” formációja jellemző. A „kaparj kurta” elvére épülő sok-sok magánügyből viszont lehetetlenség köztársaságot, nemzetet építeni.

Minél kisebb egy emberi közösség, annál több lehetőség van az egymás iránti figyelmesség, a türelem és megbecsülés kinyilvánítására. Falvaink népességének egyre több helyen szinte családivá apadása vajon az egymásra utaltság érzésének fokozódásával jár együtt? Bízhatunk-e víg esztendőkben a múlt és a jelen bűneiért való megbűnhődésünk után?

Egyesületünk a magyarországi falvak szövetét hivatott erősíteni. Nem birokra kelve nagyobb testvéreinkkel a városokkal, hanem a tanyákon élők hősies helytállását is a közös erőfeszítésekhez adva gazdagítani akarjuk teremtett világunk értékeit.
Nemcsak őrizői, de alakítói, jó gazdái akarunk lenni a magyar vidéknek. Olyan örökösök, akik nemcsak gondozni, hanem valóra váltani is képesek az ősök álmaként ránk hagyott testamentumot.
Nem projektnek tekintve a Hazát, amit ha elrontunk, legfeljebb egy másik projektbe vágunk, de földi otthonunknak, ahol Élnünk (s halnunk) kell.

A közös ügyeinkért erőfeszítéseiket és adottságaikat egyesíteni képes, egymás hitét és áldozatkészségét személyes példákkal is erősíteni kész faluközösségek alkalmas építőkövek egy reményteli, de értékzavaros és példaképeitől megfosztott ifjúság álmainak valóra váltásához.

Isten segítsen bennünket, hogy tiszta szándékunk valóra váljék!

Szabó Gellért