A helyi közösségek önrendelkezésének helyreállítása Magyarországon csak kivételes történelmi pillanatokban és akkor is csak átmenetileg került a politika napirendjére: 1945-ben, 1956-ban és 1990-ben. A megszilárduló új hatalom azután minden esetben sietett visszatérni a kelet-európai típusú „modernizáció” kitaposott útjára, melyen diktatúrák és demokráciák, jobb- és baloldal vezette kormányzatok szinte vállvetve haladtak. Ennek az útnak fõbb vonásai:

- az egységes és hatékony központi tervezést „akadályozó” helyi törekvések semlegesítése,

- a mindenkori politikai elit és kedvezményezettjeik kezében összpontosuló nagybirtok és nagyüzem érdekeinek kiszolgálása (legyen az akár állami, akár magántulajdon) a kistulajdonosok rovására,

- a közigazgatás és a közszolgáltatások központosítása a költséghatékonyság és ésszerûség nevében, lehetõleg a helyi intézmények és azok „széttagoltságának” felszámolásával,

- a fejlesztési források koncentrált felhasználása privilegizált módon, nagyléptékû és látványos (rendszerint soha meg nem térülõ) beruházásokra, ami többnyire a helyi közösségek megfosztását jelenti e forrásoktól,

- a falvaknak a városokhoz képest egyre kedvezõtlenebb arányú részesedése az állami újraelosztás eszközeibõl (vagyis az urbanizációt az állam a falusi térségektõl elvont jövedelmekbõl finanszírozza),

- végeredményben tehát a városias és a vidékies területek közötti életminõség-különbségek eltüntetése helyett azok növelése.

Ezek a sajnálatos törekvések az elmúlt évtizedben ismét felerõsödtek, és úgy tûnik egységes, összefüggõ rendszert alkotnak, melyet se tévesnek, se kártékonynak, se igazságtalannak nem nevezhetünk mindaddig, amíg be nem bizonyítottuk azok tarthatatlanságát.

Erre vállalkozik vitairatunk.

A falvak fokozatosan elnéptelenednek. A huszadik század erõszakos történelmi változásai régen elüldözték onnan a politikai és gazdasági érdekeik képviseletére képes középosztály csoportjait. A kollektivizálás szétverte – a szó szoros értelmében verte szét – és menekülésre késztette a gazdatársadalmat. A megélhetés elemi feltételeinek elvesztése, valamint a falusi iskolák bezárása az ezredforduló után – egyes vidéki térségekben – a munkaképes fiatal népesség és a gyermekes családok tömeges elvándorlását, a falvak társadalmának rohamos öregedését eredményezi. Az eladott-leépült hazai ipar azonban többé már nem teszi lehetõvé, hogy a falun „felesleges” népesség a városokban találjon munkát magának. A migráció egyre távolabbi célpontok felé irányul, itthon legfeljebb a hárommilliósra duzzadt fõvárosi agglomeráció képes befogadni a munkavállalók és munkanélküliek újabb hullámát. A többség azonban külföldre igyekszik, ahol az ottani gazdag bennszülöttek számára alacsony presztízsû, rosszul fizetett munkában és teljes kiszolgáltatottságban lesz osztályrészük.

Hasonló elõnyökkel jár egyesek szerint a jó minõségû termõföld mûvelési jogának összpontosulása hazai és egyre inkább a külföldi nagybefektetõk kezén, akik hatalmas birtokaikon ipari jelleggel és minimális élõmunka-igénnyel állítanak elõ tömegterményt, melynek hozzáadott értéke ugyan rendkívül alacsony, mégis ez, és csakis ez a tevékenység bizonyul nálunk jövedelmezõnek mindaddig, amíg az olcsón szerzett, kiváló adottságú termõföld bõven „termi” – az agrártámogatást. A magyar fogyasztó eközben akadálytalanul „élvezheti” a szabadkereskedelem összes elõnyét. Mert minek nevezzük, ha nem elõnyösnek és igazságosnak, hogy az olcsó (igaz, silány minõségû) tömegtermékkel immár bárki jóllakhat – talán még azok is, akik megélhetésüket veszítették el, amikor a hazai termékeket kiszorították a hazai piacról a legális és illegális élelmiszerkereskedelmi láncok. A pénzintézetek és a különbözõ fejlesztési intézmények tehát nem ok nélkül sajnálják azóta a hitelt és a fejlesztési forrásokat a kisebb településektõl és a mezõgazdasági kisvállalkozásoktól. Az ilyen lassú megtérülésû, kockázatos befektetéseket a pénzpiac kérlelhetetlen logikája tiltja és bünteti.

Mivel a falvak nagy többségében se földmûvelési-gazdálkodási lehetõség, se más munkaalkalom, se hozzáértés, sem hitel nem kapható, a népesség pedig ennek következtében is gyérül, öregszik és szegényedik, a kormányzat következetesen jár el, amikor csökkenteni igyekszik e „jövõtlen” településformára fordított kiadásait.

Helyesen ismerték fel azt is, hogy a helyi érdeket képviselõ önkormányzatok akadályozni fogják a költséghatékonyabbnak és korszerûnek mondott közigazgatás bevezetését. Míg a baloldali kormányok elsõsorban a gazdasági nyomás eszközeivel éltek, gyakorlatilag lehetetlenné téve, hogy az önkormányzatok a központitól eltérõ utat válasszanak, a jobboldal belátta, hogy a helyben népszerûtlen változások végrehajtását nem háríthatja a polgármesterekre és önkormányzatokra. Ezért a fejlesztési források megtervezését és elosztását, valamint a közellátás egy jelentõs részét (iskolák, kórházak, közmunka-programok) közvetlenül a központi végrehajtó hatalom ellenõrzése alá rendelte. A közigazgatásban pedig a helyi végrehajtó hatalom régi/új intézményeire, a járásokra bízza a települési önkormányzatok és önkormányzati társulások eddigi közszolgáltató hatásköreinek meghatározó részét. A központosítás „értelme” a helyi társadalom maradék önrendelkezésének felszámolása, választott testületeik jogkörének átruházása a kormányzattól közvetlenül függõ apparátusokra.

Úgy találtuk, hogy ez a szisztematizáló stratégia rendszereken átívelõ, következetes, és hasonló jellemzõkkel írható le.

Az alábbiakban ennek a kártékony politikának az elutasítása mellett fogunk érvelni.

1. A vidéki települések súlyos gazdasági-társadalmi eróziója. A népességet egyre inkább koncentráló településszerkezet – városok és agglomerációik egyfelõl, a vidék elnéptelenedése másfelõl – súlyos ökológiai károkat okoz, növeli a különbözõ ellátórendszerek költségeit, miközben országszerte számos kiépült infrastruktúra marad kihasználatlanul. Az ugaron hagyott mezõgazdasági területek, az elnéptelenedõ falvak helyén nem az elvárt természetközeli állapotok jelennek meg, legfeljebb társadalmon kívül rekedt populációk és elvadult élõlénytársulások tenyésznek.

2. Munkanélküliség. A faluról elvándorló népességnek városaink már nem képesek megélhetést nyújtani. A képzett falusi fiatalok elhelyezkedési lehetõségei immár alig jobbak, mint képzetlen társaiké, s a diploma is inkább csak a diplomát nem igénylõ munkakörökben jelent számukra elõnyt a munkaerõpiacon. A megélhetési lehetõséget alig, vagy nem kínáló falvak lakóinak többé nincs hová menniük, hacsak nem külföldre. Az utóbbi lehetõséggel élõ fiatal népesség távozása azonban felgyorsítja a magyar társadalom elöregedésének katasztrofális mértékét, és taníttatásuk költsége is kárba vész a családok és az ország számára.

3. A mezõgazdaság, a mezõgazdaságot ellátó, valamint annak termékeit feldolgozó ipar egységes rendszerben történõ fejlesztése jelenleg az egyetlen kitörési pont a magyar gazdaság számára!

a)    Ezen a területen lehet aránylag a legkisebb fajlagos tõkeigénnyel új munkahelyeket teremteni, s e munkák elvégzésére alkalmas embereket képezni. A munkanélküliek foglalkoztatásának a közmunkánál lényegesen gazdaságosabb módja, ha a gazdákat és mezõgazdasági vállalkozásokat ösztönözzük bérmunkások alkalmazására, még ha csak idényjelleggel is. A mezõgazdasági alapismereteknek meg kellene jelenniük a falusi általános iskolák tantervében. Elsajátításuk ideális terepe az iskola tankertje, gyümölcsöse lehetne.

b)    A kedvezõ természeti adottságokban rejlõ versenyelõnyök kiaknázása ebben az ágazatban ígér a legtöbbet – mihelyt az igénytelen tömegtermék elõállítását ösztönzõ támogatási rendszert felváltja a helyi adottságokhoz alkalmazkodó termelést, minõségi terméket, élõmunka-igényes és tudásintenzív ágazatokat bátorító agrárpolitika.

c)    A hazai mezõgazdaságnak azonban mindenekelõtt a helyi piacot kell visszahódítania. Amíg jó minõségû hazai termék helyett ételt, italt, ruhanemût, szerszámot, bútort stb. más országoktól vásárolunk, esetleg éppen a magyar alapanyagból készült feldolgozott termékért fizetünk nekik borsos árat, addig elszegényedésünk megállíthatatlan. A honi gazdaság dinamikus fejlesztésének korszakában minden állam szigorú piacvédõ politikát folytatott – élükön a szabadkereskedelem jelenlegi szószólóival.  Ennek eurokonform eszközei ma is ismeretesek. Az ország gazdasági talpra állásának elemi feltétele, hogy a hazai termék jóval nagyobb részesedéshez jusson a hazai fogyasztásban, elsõsorban a közszükségleti cikkek piacán és a közbeszerzések terén. Elsõ lépésként a közbeszerzési eljárásokban – különösen a közétkeztetésben – élvezhetnének egyértelmû elõnyt a helyi termékek. Ez ösztönözné a termelést, erõsítené a helyi identitást és javítaná az ellátás színvonalát.

d)    Ha ez a gazdaságpolitikai fordulat végbemegy, a mezõgazdaság, továbbá az arra épülõ ipari, szolgáltató és egyéb tevékenységek munkaerõigénye illetve jövedelemtermelõ képessége megnövekszik, és az így helyben maradó jövedelem fog élénkítõ hatást gyakorolni a hazai gazdaság valamennyi ágazatára. Fordított sorrendben a fellendülés nem mehet végbe.

4. A termõföld és az élelmiszergazdaság a következõ évtizedekben felértékelõdik. Vajon ennek hasznát a termelési eszközeitõl megfosztott, gyenge érdekérvényesítõ képességû vidéki társadalom majd élvezheti-e? A világméretû gazdasági válság biztosan növeli a helyi források jelentõségét. Ezen belül elsõsorban a mezõgazdaság és az élelmiszer önrendelkezés válik világszerte stratégiai kérdéssé, miután egyes világrészeken a népességrobbanás, általánosságban a klímaváltozás, a talajpusztulás, valamint az ivóvíz hiánya már rövidtávon is komoly ellátási nehézségeket okozhat. A magyar mezõgazdaság számára ezek a változások hatalmas kihívást jelentenek, egyúttal komoly lehetõségeket is tartogatnak. Azok a nagybefektetõk, akik ma ezer hektár számra vásárolnak és bérelnek termõföldet hazánkban, éppen erre építik számításaikat. Érdekeik, úgy tûnik, továbbra is akadálytalanul érvényesülnek, miközben rendre elmaradnak azok az intézkedések, amelyek biztosítanák, hogy a küszöbön álló változásokat a falusi társadalom a maga javára fordíthassa.

A földkérdés rendezése nem várathat tovább magára. Ha 2014. május elsejéig nem születnek meg azok a régóta szorgalmazott rendelkezések, amelyek eurokonform módon biztosítanák, hogy a termõföld hazai kézben, éspedig a helyben gazdálkodó magánszemélyek tulajdonában legyen, akkor annak meghatározó része más országok polgárainak kezére jut. A mostani kormányt az erre a kihívásra adott válasz szerint fogja megítélni az utókor. Az új földforgalmi törvény tervezete nem meríti ki azokat a jogi lehetõségeket, melyekkel az unióban megakadályozható más tagországok polgárainak földbirtokszerzése, és a zsebszerzõdések érvénytelenítésének feltételeit sem tartalmazza. Mindez a legkomolyabb aggodalomra ad okot.

Az országgyûlés elé terjesztett törvénytervezet megerõsíti a hazai nagybirtokosok és bérlõk kiváltságos helyzetét. Korlátozza az õstermelõk, egyéni gazdálkodók és családi gazdaságok birtokszerzési lehetõségét, ugyanakkor a jogi személyeket (cégeket) gyakorlatilag korlátlan földhaszonbérleti lehetõséghez juttatja, különféle címeken elõvásárlási jogokat biztosítva a számukra. Egy-egy gazdasági szereplõnek tetszõleges számú üzem létesítését teszi lehetõvé, miközben a vállalatok – tulajdonosaikon mint természetes személyeken keresztül – a birtokszerzés terén is megkülönböztetetten kedvezõ helyzetbe kerülnek.

Hasonló a gyakorlat a Nemzeti Földalap földjeire meghirdetett bérleti pályázatok esetében is:

- a családi gazdaságokkal, kisüzemekkel szemben rendre a nagyvállalkozókat részesítik elõnyben;

- több esetben bizonyítottan megkerülték a bérelhetõ föld nagyságára vonatkozó korlátozásokat;

- tényleges mezõgazdasági tevékenységet nem folytató, távoli illetõségû személyek számára biztosítottak haszonbérleti jogot a helyi gazdák rovására.

5. A helyi természeti források fenntartható (azaz megújuló képességüket nem veszélyeztetõ) használata más területeken is jelentõs gazdasági elõnyökkel járna. A megújuló forrásokból származó energia hasznosítása terén messze elmaradtunk Európától. Ezek bevonása a helyi kommunális energiaellátásba (fûtés, áramszolgáltatás) aránylag szerény befektetéssel jelentõs megtakarításhoz vezetne már rövidtávon is, ami nem lehet közömbös a települések és lakóik szûkülõ költségvetésére nézve. A vízellátás és vízkormányzás, a szennyvíz- és a hulladékkezelés terén is hasonló eredményekkel járhat a szolgáltatások decentralizálása és helyi kézbe juttatása.

6. Ahhoz, hogy egy sikeres vidékfejlesztés kínálkozó lehetõségeit megragadhassuk, falvainkat mindenekelõtt a huszonegyedik század embere számára vonzó lakóhellyé kell tennünk. Nemcsak a városi középosztály egészséges környezetre vágyó tagjai számára – bármennyire üdvösnek tartjuk megjelenésüket az értelmiségét jobbára elveszített településeken. Azonban a kertvárosi életforma szórványos kiterjesztése egyre távolibb falvakra még a távmunka-lehetõségek szaporodása esetén sem jelent valódi megoldást a vidék gondjaira. A falvak életképességének egyedüli hiteles mutatója a fiatalok és a gyermekes családok helyben maradása. Ennek pedig a munkahely és a megélhetés hiánya a legfõbb, de korántsem az egyetlen akadálya. Európa nyugati felén a falusi életforma nem jelent lemondást az urbanizáció áldásairól. Nálunk sajnos, igen.

A kistérségekben és mikrotérségekben központi szerepet ellátó települések szolgáltatásainak valamennyi téren meg kellene közelíteniük a nagyobb városok színvonalát. Az elégtelen infrastruktúra ma egyszerre oka és következménye a vidék gazdasági elmaradottságának, és csak azzal párhuzamosan, lépésrõl lépésre fejleszthetõ. Az infrastrukturális beruházások terén azonban a települési szintek közötti egyenlõtlenségek enyhítését szolgáló intézkedéseknek egy lépéssel mindig meg kell elõzniük a gazdaságélénkítõ kezdeményezéseket. Ennek fedezete központi forrásokból elõteremthetõ az újraelosztás összegének növelése nélkül, az alsóbb települési szintek jelenleg igazolhatatlanul alacsony és évrõl-évre csökkenõ részesedésének korrigálásával.

A túlközpontosított és rosszul szervezett tömegközlekedési hálózatok sem könnyítik meg a falusiak számára a regionális központok elérését, s ez mindaddig így marad, amíg a vasút és a távolsági busz nem kerül a helyi közösség irányítása alá.

7. Iskolarendszer. Külön kell szólnunk a legfontosabb közszolgáltatás, a nevelési-oktatási intézmények jövõjérõl. Az elmúlt évtizedben a falusi általános iskolák felszámolása az iskoláskorú népesség fogyatkozását jelentõsen meghaladó méreteket öltött. A kormányzat nemcsak adminisztratív eszközökkel lépett fel a szerinte túl kis létszámú intézmények bezárása – enyhébb esetben a 7-8. évfolyam megszüntetése és az intézményi önállóság feladása – mellett. Az alapnormatíva folytonos csökkentése és a társulással, összevonással járó támogatás növelése oda vezetett, hogy végül már kétszer annyi támogatás jutott egy-egy tanuló után azoknak a településeknek, ahol a gyerekek reggelente nem az iskolába, hanem a buszmegállóba igyekeztek. A köznevelési törvény tervezetébõl kiderült, hogy az új kormány sem kíván letérni errõl az útról: az önálló általános iskola létét évfolyamonként két-két osztály indításához kötötték volna. Ez a törvény szövegébõl végül kimaradt szabály jelzi, milyen sorsot szánnak az állami kézbe kerülõ intézményeknek. Az önkormányzatok ebbe ezentúl nem szólhatnak bele, hatáskörük az iskolaépület „üzemeltetésére” korlátozódik. Az iskolák megszûnése a falvak felszámolódásához vezethet, mert fejlõdésüket hosszabb távon is lehetetlenné teheti. A tapasztalatok szerint ahol nincs lehetõség a nyolc osztály elvégzésére, onnan a gyermekes családok egyre nagyobb számban költöznek el, és a fiatalok sem térnek vissza többé. Ezek a falvak tehát kihalnak. Az a szakmai szempontokra hivatkozó érvelés alaptalannak bizonyult, hogy a kisebb tanulólétszámú falusi iskolákban folyó pedagógiai munka színvonala alacsony. A legutóbbi kompetencia-felmérések eredményei nem maradnak el a „normál” városi intézményekétõl, sõt alapkészségek tekintetében és a középiskolai lemorzsolódás terén a falusi nebulók megbízhatóbbak. A nagyobb csoportlétszám révén elérhetõ fajlagos költségcsökkenés nem számottevõ, és nem ellensúlyozza azokat a nevelési károkat, amelyeket a szülõhelyhez fûzõdõ szálak elvékonyodása, az utazással töltött idõ kiesése, a tanár-szülõ kapcsolatok ellehetetlenülése és az idegen környezetben elszenvedett tanulmányi kudarcok jelentenek. Fontos tény az is, hogy az általános iskola a falvak többségében az utolsó közösség-teremtõ intézmény, és az ott eltöltött évek a leginkább meghatározóak a fiatalok helyi identitásának kialakulása, megerõsödése szempontjából. A nyolc osztály helyben tartása tehát mindenképpen elemi érdeke azoknak a falvaknak, ahol egy-egy évjáratban még legalább 10-15 tanuló beiskolázható, de az önálló iskolafenntartás igényét még azokban a községekben is inkább jutalmazni, mint büntetni kellene, ahol jelenleg kevesebb a gyerek, de vállalják az ezzel járó többletköltségeket. Mindez a jövõben még kevésbé nyugszik a falubeliek döntésén. Az állami fenntartás – illetve a szakigazgatás és a helyi önkormányzat közötti feladatmegosztás még kialakulatlan rendszere – kérdésessé teszi, hogy milyen fórumon és miképpen érvényesíthetik az érintettek ezzel kapcsolatos igényeiket.

8. A cigánykérdés két évtized alatt a vidék egyik legsúlyosabb problémája lett, a cigány-magyar együttélés falvaink egy jelentõs részében napi szinten vált elviselhetetlenné mindkét fél számára. A hazai gazdaság leépülése a zömében iskolázatlan és nem megfelelõen szocializált cigány kisebbséget szinte teljes munkanélküliséggel sújtotta. A beilleszkedés és a legális jövedelemszerzés útjában tornyosuló áthidalhatatlan akadályok e népességcsoport egy számottevõ részét antiszociális életvezetési minták követése felé terelte. A magyar társadalom ugyanolyan tehetetlennek bizonyult ezek szankcionálása terén, mint a tisztességes munkára és megélhetésre vágyó cigányok érdemi támogatásában. Egyedül a gyermekneveléssel kapcsolatos szociális támogatás bizonyult elérhetõnek, ami éppen a legszegényebbek körében vezetett „népességrobbanáshoz”, a nyomorúság bõvített újratermeléséhez. A lakosság pedig szinte menekül azokból a falvakból és falusi iskolákból, ahol a cigányság részaránya gyorsan növekszik, így egyes falusi területek gettósodása elkerülhetetlen. A helyzet más, közismert – egészségügyi, közbiztonsági, kulturális stb. – következményeinek taglalása helyett az alábbiakat szeretnénk leszögezni:

a)    Meggyõzõdésünk, hogy az áldatlan állapotokért elsõsorban nem a cigányság, hanem a hazai társadalompolitika felelõs, amely keveset tett a változó körülmények között utat veszített cigány közösségek megsegítésére, sõt amit tett, azzal néha több kárt okozott, mint hasznot.

b)    Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a kétségbeejtõ helyzetére nyílt erõszakkal, a magán- és köztulajdon fosztogatásával válaszoló deviáns kisebbség viselkedése tûrhetetlen fenyegetést jelent cigány és magyar honfitársaink számára egyaránt. Ehhez képest az egymást követõ kormányok által foganatosított ellenintézkedések csekélyek és hatástalanok maradtak.

c)    A megoldás útját néhány helyi közösség saját kezdeményezésû programjának sikere jelzi; továbblépés csak akkor képzelhetõ el, ha a kormányzat teret enged a sikeres helyi megoldásoknak, és politikai programmá emeli ezek alapvetõ és kézenfekvõ tanulságait, azaz:

ca) minden lehetséges eszközzel támogatja a tanulás és tisztességes boldogulás útján járó cigány családokat, és erõsíti az általuk képviselt életvezetési minták vonzerejét,

cb) olyan (és csakis olyan) fejlesztéseket támogat a gazdaságban, amelyek munkához és megélhetéshez juttatják a falusi munkanélkülieket,

cc) a deviáns viselkedéssel járó kockázatot pedig vállalhatatlanná teszi – ugyanis oktalanság változást remélni mindaddig, amíg nem a tisztességtelen, hanem a tisztességes megélhetés útját zárjuk el az ínséget szenvedõk elõl.

9. A fejlesztési források célszerûtlen elosztása és felhasználása a vidékfejlesztés legsúlyosabb, egyszersmind azonban a legkönnyebben orvosolható problémája. Ehhez csupán a politikai akarat hiányzik. A források elosztása különféle pályázatok útján történik. A hazánkban alkalmazott pályázati rendszer kezdettõl fogva álságos, a korrupció és az élet valamennyi területét bénító bürokrácia melegágya. Visszásságai azonban nem tekinthetõk puszta rendellenességnek, éppen ellenkezõleg, a politikai-gazdasági rendszer strukturális problémáiból fakadnak.

a)    Túlközpontosítás: a döntések a pályázati preferenciák megvitatására és megállapítására képes illetve jogosult szereplõk feje felett születnek. Így akadálytalanul érvényesülhet a politikára nyomást gyakorló különféle érdekcsoportok befolyása, illetve a közhatalmat gyakorló pártvezetõk és pártklientúrák akarata. A közpénzek elosztásának rendje hû tükörképe a felülrõl lefelé vezérelt politizálásnak, ami a helyi hatalmat formálissá teszi, és kiüresíti a helyi közéletet.

b)    Kollektív felelõtlenség: a pályázatokat értékelõ testületeknek sem anyagi, sem erkölcsi érdeke nem fûzõdik a források optimális felhasználásához, ezért könnyen befolyásolhatók nyomásgyakorló csoportok vagy politikai megbízóik által. A pályázati rendszer méltányosságát csak az biztosítaná, ha a döntéshozók is versenyeznének, azaz teljesítményük mérhetõvé válna, és érzékelhetõ visszacsatolást jelentene további tevékenységükre nézve.

c)    Bürokrácia: a tartalmi szempontokkal szemben eluralkodtak a formális számonkérés szempontjai, melyek a pályázatkészítést és különösen a kifizetés-elszámolás folyamatát beláthatatlan vesszõfutássá teszik a pályázók számára, a felesleges adatok és igazolások áradatába fojtva az egész rendszert, miközben milliárdok mennek veszendõbe büntetlenül.

d)    Megalománia: a központi bürokrácia számára egyszerûbb, a politikusok számára hálásabb dolog kisszámú, de nagy költségigényû projekttel dolgozni, mint sok kis volumenû pályázatot támogatni. Így a drága beruházások eleve elõnyt élveznek, és nem kerülhet sor a fejlesztési források szétterítésére minél több pályázó között. Temérdek helyi erõforrás, áldozatkészség megy veszendõbe emiatt.

e)    Rejtett hiánygazdaság: az önkormányzatok és egyéb közfeladatot ellátó intézmények valójában alaptevékenységük, kötelezõ közszolgáltatásaik fedezetéért pályáznak (pl. oktatási rendszer fenntartása, közigazgatás reformja uniós pénzbõl). Rejtve marad a tény, hogy az állam nem tesz eleget törvényes kötelezettségének a közfeladatok ellátása terén. A kudarc felelõssége a sikertelen pályázóra hárul. Az elõre nem látható pályázati céloknak és a pályázati bürokrácia kénye-kedvének való teljes kiszolgáltatottság ugyanakkor fel is menti az ellátásért felelõs intézményeket a felelõs tervezés és gazdálkodás kötelezettsége alól: hiszen õk arra és annyit költenek, amire épp lehet. Ez nem egyszer épp a pazarló gazdálkodás elõtt nyit utat.

f)     Fokozódó tehetetlenség az önfenntartás terén: a fentiek miatt alakult ki és erõsödik a képzet a települési közösségekben, hogy állami és/vagy uniós támogatás nélkül nem képesek fennmaradni. Az önkormányzatok mûködõképességét biztosító un. önhiki jellegû támogatások a települések eltérõ adottságain túl esetenként a távlatos tervezés hiányát (is) kompenzálják.

g)    A valóság torzításának igénye: a pályázónak gyakran azt kell bebizonyítania, hogy a kitûzött, olykor életidegen pályázati követelményeknek akar és tud megfelelni (ezt késõbb aprólékos elszámolásokkal igazolnia is kell) miközben elemi érdeke inkább az, hogy a pályáztató eszén túljárva az elnyert összeget fontosabb feladatokra, esetleg a puszta mûködés biztosítására fordítsa.

h)    A közpénzek illegitim elosztása: a pályázatok körül a korrupció rendszere épült ki. A tényleges politikai és gazdasági hatalom egyik fõ forrása és elsõrendû célja a pályázati pénzek elosztásának befolyásolása, és az erre épülõ, erõsen átpolitizált szürkegazdaságban való kamatoztatása. Ez a magánvállalkozások piaci versenyét ugyanúgy korlátozza és eltorzítja, mint a közszféra gazdálkodását.

10. Közigazgatási reform. A különféle fejlettségi és jóléti mutatók térbeli eloszlása az országban szélsõséges különbségekrõl árulkodik, ugyanakkor az azonos adottságokkal rendelkezõ települések között olykor jelentõs eltéréseket tapasztalunk. A fenntartható fejlõdést szolgáló életképes kezdeményezések motorja rendszerint a helyi önkormányzat. A polgármesterek és önkormányzati testületek kitüntetett szerepe azzal magyarázható, hogy nemigen maradt más társadalmi tényezõ, amely képes volna a helyi erõforrások mozgósítására. Kevés az életképes civil és szakmai szervezõdés. A falusi társadalom érdekeinek képviseletét, a vidék felemelkedését ezért elsõsorban a helyi demokrácia intézményeinek megerõsítésétõl várjuk. A most zajló közigazgatási reform ezzel ellentétes irányba mutat. A reform igen szerencsétlen módon teremt összhangot a települési önkormányzatok hatásköre illetve egyre fogyatkozó forrásai között, ugyanis az elõbbieket csökkenti az utóbbiakkal arányos szintre. A különféle ellátási területeket érintõ rendelkezések közös vonása, hogy a feladatokat a helyi szintrõl lehetõleg magasabb szintre telepíti, illetve a helyben választott, az önkormányzatiság elvén mûködõ testületektõl elvont jogköröket a központi végrehajtó hatalomtól függõ szervezetekre ruházza. Nemcsak a demokrácia sérül ezáltal: a közvetlenül érintett közösségek részérõl ellenõrizhetetlen döntéshozatal minden eddigi tapasztalat szerint életidegen, bürokratikus, végeredményben rosszabb hatásfokú és költségesebb mûködést eredményez.

Tovább szûkül az a tér, ahol a helyi akarat érvényesülhet, és ez a jelenlegi helyzetben immár a falusi közösségek végleges széteséséhez vezethet. A járás mint közigazgatási egység a kistérségek rendszerének megszilárdulását eredményezhette volna, amennyiben megõrzi, illetve továbbfejleszti azoknak meglehetõsen ellentmondásos, de elvben legalább szubszidiáris jellegét. Ehelyett a kormányzat helyi képviseletét lesz hivatott ellátni: az állam a járási rendszer kiépítésével úgymond „földet ér”, ám félõ, hogy e lépésével eltapossa a helyi közösségek önrendelkezését.

Javaslataink, mint látható, elsõsorban nem a falvaknak juttatott támogatások növelését szorgalmazzák, hanem azoknak a mesterséges akadályoknak az elhárítását, amelyek 1990 óta akadályozzák a vidék kisvárosi, falusi, tanyai társadalmát nemzetmegtartó szerepének betöltésében! Állítjuk, hogy nem falvaink és nem az agrikultúra veszítette el létjogosultságát a változó világban, hanem az elmúlt két évtizedben vitt s ma is érvényes fejlesztési politika, amely súlyos károkat okozott Magyarországon.

A veszteség, amit a vidéki Magyarország a rendszerváltozás óta elszenvedett – emberben, vagyonban és tudásban – szinte felér egy vesztes háború következményeivel. A mostani kormány szavakban szakított ugyan elõdei politikájával, ám rajtunk a szavak többé nem segítenek. Falvainknak ezúttal is a maguk erejébõl kell talpra állniuk, de talán nem magukra hagyatva.

A Magyar Faluszövetség azoknak a szövetségét keresi, akik tettekkel kívánják szolgálni a magyar vidék felemelkedését – nem a magunk, hanem az Ország érdekében, hiszen város és falu közös sorson osztozik.                                                                                               

2012 októbere

Magyar Faluszövetség

Észrevételeket a Faluszövetség email-címére várunk.