Elõadásom mottójaként egy Széchenyi-gondolatot választottam: „Csak magunkban a hiba, de egyszersmind magunkban is a feltámadási erõ.”

Néhány kollégánk az önkormányzati rendszer átalakítása kapcsán az Ötv. módosításához fûzött észrevételét eljuttatta, amik közül – némi szerkesztés után – az alábbi kilenc ismertetését tartom jellemzõnek. (Az idõkorlát miatt ott csak hat levél kivonatának felolvasására vállalkoztam.)

Egyik levél írója sem kérte személyének homályban hagyását, ám kisstílû volna részemrõl a nevesítés. Célom ugyanis az, hogy jelenséget, felfogást, életstílust közvetítsek egy kistelepülési vezetõ hivatástudatáról, amibõl százával találunk a falvainkban.

 

1.) 

Kohómérnök és közgazdász végzettséggel munkámat havi 32,700 Ft tiszteletdíjért látom el. Falum egy 60 fõs település. Szerencsére én nem látom azt a világvége hangulatot, mint a többi kollégám.

2006 után elsõ döntésem volt a bázisköltségvetés sutba dobása. Mi minden évben a rendelkezésre álló forrást vizsgáljuk meg, hogy mire elég. Öt osztályba soroljuk a teendõket. 

Elsõ a fõ kiadások: jegyzõség, Iskola, Óvoda, szemét, közvilágítás, rezsi. 

Második a falugondnoki szolgálat. A normatív támogatás elegendõ a bérre, a maradék 600.000.- Ft elosztva 50.000.-Ft/ hó. Ha ez elfogy, abban a hónapban nem megyünk többet (ez kb. 1200-1700 km). Eddig nem fogyott el, a maradékot mindig félretesszük a szerviz-költségre.

Harmadik a közmunkaprogramok. Erre évi 400.000.- forintunk maradt, ami átlag havi 3-4 fõ foglalkoztatottat jelent. Ha még maradt az 1. és 3. felosztás után, lehet beszélni a szociális támogatásokról és kisebb fejlesztésekrõl, amit a 4. osztályba sorolunk. A teljes iparûzési adó bevétel pedig a pályázati önerõkre van elkülönítve.

Persze odafigyeléssel néha van átjárás a besorolások között, de az elsõ adandó alkalommal visszakerül a megfelelõ helyre. Elmondhatjuk, hogy nincsenek problémáink és minden plusz pénznek örülünk. Fejlesztéseinknél olyan célokat tartunk szem elõtt, ami késõbb pénzt hoz: ha véletlenül a finanszírozáson keresztül próbálnának minket a társ-önkormányzásba kényszeríteni, fel legyünk készülve.

Én ellenzem a társ önkormányzatokat, de megértem a törekvést, mivel tényleg sok pénzbe kerülünk.

Azt látom, ha egy apró település a polgármester munkája révén elõ tudja teremteni a saját fizetésekre szánt összegeket akkor az egy függetlenségre érett település, ha nem akkor nem méltó a függetlenségre. Nekem minden év ajándék, amit az állam finanszíroz, mert addig fel tudunk készülni a teljes anyagi függetlenségre. A tv. tervezetbõl látszik, hogy még van pár évünk.

 

2.)

Telefonbeszélgetés alapján

-       A helyi közösség aktivitása nem lélekszám-függõ: 1000-1500 lelkes közösség esetében is létezik a tespedtség.

-       Az iskolatársulási együttmûködésben is a hatalmi arrogancia érzõdik, képtelenség megállapodni a nagy gesztor akarata ellenében.

-       Az 5. pályázatot készítik, nyertek egy 100 milliós szennyvízberuházásra is támogatást. A pályázatokat rendre saját maga írja.

-       Megkérdõjelezi a képviselõi tiszteletdíj létjogosultságát, legfeljebb a felmerült költségek megtérítése indokolt.

-       Nem lehet figyelmen kívül hagyni a település-szerkezet átalakításánál azt, hogy a közigazgatás szervezése és a közszolgáltatás biztosítása nem ugyanaz. A polgártól méltatlan elvárni, hogy a legelemibb hivatalos ügyeinek elintézését is csak több órás utazás, esetenként félnapos távollét árán tudja elérni.

-       Ha az önkormányzati beruházásoknál az áfáról lemondana az állam, vagy a természetbeni munkát elismerné, meg lehetne mozgatni a falvak lakóit.

-       A polgármesternek tiszteletdíj helyett pl. üdülési csekk, étkezési utalvány, és más adómentes juttatások biztosítása egyszerre jelentene megtakarítást a falunak, és a polgármesternek is elõnyösebb.

 

3.)

Elfogadom, hogy a képviselõ-testületeken belüli képviselõi létszámot csökkentsék 20-30%-kal, minimum 3 fõre. A kisebbségi önkormányzatok helyett legyen kötelezõ települési képviselõje a kisebbségnek.

Elfogadható, hogy korlátozzák a fõállású polgármesterek alkalmazását.

Az önkormányzati hivatalok ésszerû körjegyzõségbe szervezését is elképzelhetõnek tartom. Az önkormányzat önállóságának megszûnését a kormányzat bízza mindenkor a helyi döntés szintjére.

Véleményem szerint a mûködésképtelenséget nem kizárólagosan a településen élõk lélekszáma határozza meg, de a jelenleg mûködõ lakosságarányos finanszírozási rend a kistelepülések üzemeltetését nehezebb helyzetbe hozza. Nem értek egyet azzal, hogy a települések finanszírozásánál a települési feladatok mértékét figyelmen kívül hagyják. Ugyanis nem veszik figyelembe a település sajátosságait, mint például önkormányzati úthálózat hossza, vízelvezetõ árkok állapota, gondozott zöldterület nagysága, köztemetõ léte, önkormányzati ingatlanok száma, vagy intézményi állapot. A mai településfinanszírozás olyan, mint ha egy szabó a nadrághossz alapján készítene valakire egy egész öltönyt, arról nem véve tudomást, hogy az ráillik az illetõre, vagy viselhetetlen számára.

 

4.)

A községben jelenleg 70-en élünk, ha szerényen is, de sikeres pályázataink segítségével egyelõre mûködünk, és mindent elkövetünk, hogy ez továbbra is így legyen.

A falugondnok teljes munkaidõben dolgozik, a közalkalmazott felesége mindenes az önkormányzatnál (vezeti a boltot, mert már bezárták volna, ha nem vállaljuk, hivatalsegéd, takarító, könyvtáros, és a turistaszállót is üzemelteti). Hárman szervezzük a rendezvényeket, és bonyolítunk mindent, a fõzést is.

Magam 4 órás fizetéssel, 6 órás munkaidõben, napi 8-9 órát dolgozom, a munkák nagy részét (a könyvelésen kívül) intézem, írom a pályázatokat.

Körjegyzõségben vagyunk egy 2500 lélekszámú településsel.

Az elöljáróság idején semmi nem történt a településen, még vezetékes víz sem volt.

Ha jól értelmezem, az elöljárónak elõfordulhat, hogy szavazati joga sem lenne, ha nem választják meg képviselõnek. Ki szavazna a székhely településen a másik falu polgárára?

Vagy ha lenne is, mit kezdene az egy szavazatával.

Sok kistelepülésre a nyugodt és szép környezet miatt fiatalok települtek, házakat építettek, abban a reményben, hogy jó lesz itt élni.

Ha a polgármester társadalmi megbízatásban végzi a munkáját, a legtöbb esetben nem talál olyan munkahelyet, ahol tolerálnák hogy hiányzik. Ha kevés idõt szentel a polgármesteri munkának, az meg a településen látszik meg.

 

5.)

Elsõ gondolatom az volt, hogy felmegyek a padlásra és leporolom a „Községi Közös Tanács” táblát. Az elöljáró tisztségét ezzel a táblával vettük le. Összességében azt kell mondanom, hogy nem hiszek ebben a megoldásban. A csatlakozó község cím önkéntes kérelmezése a jelenlegi helyzetben sehonnan nem fog felmerülni. Ki lehet azonban kényszeríteni ezt a lehetõséget azzal, hogy a támogatási szabályozás által az állam olyan kényszerhelyzetet fog teremteni ezen települések részére, amikor valóban nem lehet majd mást tenni. Ugyanez történt a kistérségek esetében is. Ezen nem azt kell érteni, hogy nem látom értelmét a gazdaságos nagyság szükségességének, hanem azt akarom mondani, hogy a szándékokat egyenesen kell közvetíteni.

Álláspontom szerint az önkormányzatok számát nem ezzel a sunyi megoldással kell csökkenteni, hanem a józan ész által diktált eltérõ feladatszintekkel kell szabályozni.

Az önkormányzatiság egy demokratikus alapelv, amelyet nem szabad szõnyeg alá seperni. Tehát egy települést nem lehet megfosztani attól, hogy demokratikusan választott önkormányzata legyen. A közös tanácsokban éppen ott sérültek a települési jogok, hogy a társközséggé válás a testületekben egyúttal kisebbségi szerepet is eredményezett. Azt gondolom, hogy a differenciált feladat-meghatározás a dolgok végsõ megoldása. Helybõl véve a példát: a szomszédos nagyobb falutól nem várhatom el, hogy nálunk jó falunapot szervezzen, viszont tõlünk sem várható el, hogy óvodát tartsunk fenn 6 gyermek számára.

 

6.)

Szerintem semmi szükség arra, hogy új és újabb formákban próbáljuk visszacsempészni a múltat. Keserves idõk voltak azok, tapasztalatból tudom.

Véleményem szerint a körjegyzõségnek tágabb lehetõségét kellene biztosítani az önkéntesség és ésszerûség alapján, a jobb és színvonalasabb munkavégzés érdekében optimális elérhetõséget, megközelíthetõséget, hivatali fogadóórákat kijelölni, hogy ne az embereknek kelljen utazniuk, ha mégis ügyet kell intézniük, ne egy napba kerüljön az a közlekedés miatt!

1.    A csatlakozó községnek el kell vetni még a gondolatát is, ha nem önkéntes.

2.    Az 1000 fõ alatti községek alkossanak körjegyzõséget, ne legyen fontos a közigazgatási határ, de max. 20 km-en belül legyen.

3.    Helyi felelõs és választott személyre szükség van, úgy hogy egy testület élén tudjon a település érdekeirõl dönteni, anyagi tekintetben is. A képviselõk csak költségtérítésben részesüljenek az ilyen kis településeken.

 

7.)

Azzal egyetértek, hogy az önkormányzati rendszer átalakításra szorul. De nagyon fontosnak tartom a társadalmi egyeztetést a legszélesebb körben. Mindenkinek meg kell értenie miért szükséges a módosítás, de ha õszinték vagyunk, tudjuk is. A 4 év agónia nagyon sok, hisz ha valami nem jó, egy nap is hosszú. Ha valóban demokratának tartjuk magunkat, olyan átszervezést támogathatunk, ahol a közösség döntési és véleményezési jogát senki nem vonhatja el. Ehhez a tisztesség azt kívánja, hogy dolgozzák át a hatásköröket: az önkormányzatok tudják korrektül, hogy amit felvállalnak, az mivel jár. Ma semmi nem biztos, egyik napról a másikra megváltozott jogszabályokhoz kell alkalmazkodni. Ha nem teljes körû a változtatás és csak a pénz miatt akarják átvinni az elképzelést, akkor az az önkormányzatok lefejezésével jár, és ha ez átmegy, nem tudjuk milyen szelencét nyitunk ki.

 

8.)

A település vezetését 2008 májusától töltöm be. Ebben az idõszakban számos fejlesztést valósítottunk meg: falumegújítás, turisztikai desztináció, reklám, de régiós szintû terveink is vannak. Évente 4-5 pályázattal számolunk, ezek egy részét én írom meg, így pályázati díjat sem fizetünk. Kis lélekszámunk, így kisebb normatív támogatásunk ellenére kiegyensúlyozott pénzügyi helyzetben vagyunk. Intézményünk, amit fenn kellene tartanunk, nincs. A lakosság szorgalmas, a közösségi önkéntes munkavégzés nálunk megvalósítható. Az emberek mélyen vallásosak, 3 felekezethez tartoznak, 3 templomot építettek, segítõkészek, orientációjuk építõ jellegû.

Belátható, hogy számunkra a tervezetben szereplõ kérdések nem relevánsak. A település vezetõi, a képviselõ testület és a falu polgárai is elutasítják még a gondolatát is ezeknek a felvetéseknek /csatlakozó község, helyi elöljáró). Meggyõzõdésem, hogy a település fejlõdését és a szegregációs gödörbõl való kijutását nem ezek a tervek jelentik, hanem - ami nálunk is folyamatban van - az összefogás, célzott fejlesztés, takarékoskodás, szakértelem.

Sajnálatos, hogy lélekszámhoz, mint mérõszámhoz viszonyítunk egyes falvakat. Így egy csoportba kerülünk pl: egy kihalás szélén álló, nem fejlesztett, eladósodott településsel. Ez súlyos hiba. Ezek a módosítások ilyen módon károsan hatnak számos fejlesztés elõtt álló kistelepülésre.

 

9.)

A tervezetet olvasva a Kormány arra bazírozik, hogy ha lesz olyan kistelepülés ahol a választási ciklust jelentõ négy év alatt nem sikerül képviselõtestületet és polgármestert választani, akkor majd Õ dönt a település beolvasztásáról: kezdeményezheti a csatlakozást. Valójában mi ennek a realitása? Van olyan település Magyarországon, ahol az elmúlt négy év során nem állt fel Képviselõtestület és négy évig nem választottak polgármestert? Én nem tudok ilyen sajnálatos esetrõl!

Településünk kb. száz fõs kistelepülés. A lakosságszám nem csökken, csekély mértékben talán nõ is. Egyre többen telepednek le nálunk, ezzel ellensúlyozva az idõsek elhalálozását. Így nem félünk a jövõnktõl. Sõt! Vannak kiemelkedõ adottságaink és hitünk a fennmaradásra. A Kormány szándékát látva én is azon a véleményen vagyok, hogy ez a szándék nem véletlen. Tükrözi a feladatmegvonás, a normatív és fejlesztési források szûkítése ezt a célt. A tét az, hogy mondjunk le alkotmányos és történelmi jogunkról, az önrendelkezésünkrõl, a mindenkori választási jogunkról. Azaz a családjaink, településünk teremtésérõl. Nem fogunk!

Barátaimmal november 28-án megalakítottuk a Vidéki Kerekasztalt. Az általad felvetett kérdést feltesszük az "asztalra", hogy ezzel is nagyobb nyilvánosságot és támogatottságot biztosítsunk a törvénymódosítás szándékának és annak "finomításának".

 

A fentiekhez talán nem szükséges annak igazolása, hogy ezek a polgármesterek kis települések közösségének élén állnak ugyan, ám a méretre utaló jelzõ nem azt jelenti, hogy nem nõttek volna fel a felelõs gondolkodáshoz, döntéshozatalhoz. Nem azért kicsi egy falu, mert még nem nõtt meg, és mint az óvodás gyerkõcre sok tanulás, tapasztalat, edzés vár ahhoz, hogy érettnek mondhassa magát az önálló életvitelre.

Másrészt olyan fokú elszántság és tudatos távlatba-tekintés érzõdik ezekbõl a levelekbõl, ami közel sem egy hajótörött túlélésért vívott kétségbeesett harcához hasonlít: ezek a falusiak nem „valahogyan” túlélni, átvészelni akarják a jelent, de gyõzni az õket ért megpróbáltatások közepette.

 

A konferencia nyitóelõadását Gyenesi Miniszter Úr tartotta, amiben világossá tette, hogy a Kormány elõtt olyan javaslatok vannak, amik korábban már a KÖEF munkacsoportjai elõtt is jórészt megfordultak, de általánosságban elmondható a tervezett lépésekrõl, hogy nincs tabu.

Miniszter Úr említést tett a közfeladatok újraosztásáról is, aminek kapcsán a jövõben egyes önkormányzati teendõk állam által való ellátása is felmerülhet. Ezzel kapcsolatban fõként a közoktatás területén gondolhatunk arra, milyen jó volna ettõl a területtõl megszabadulni, a pedagógusbéreket és iskolafenntartást finanszírozza az állami költségvetés. Csakhogy nehéz az Állam mai helyzetét érezve, jövõbeni kondícióit sejtve elképzelni egy falusi oktatásért aggódó államot.

Elhangzott az is, hogy „kezdeni kell végre valamit az önkormányzati rendszerrel”.

Erre csak ráerõsíteni tudtam: igen, méghozzá az önkormányzatiságnak mind a négy szintjén. Legkisebb önkormányzati egység ugyanis a személy, önmagunk. Ezt követi a családunk, majd a falunk-városunk ahol élünk, és a még belátható legnagyobb önkormányzati egység a nemzet közössége.

Véleményem szerint ez utóbbi gyengélkedik leginkább, miután elmondható, hogy az Állam – Kormányunk és Parlamentünk – kivívta az állampolgáraitól való teljes függetlenséget, és nemzeti önrendelkezésünk morzsáin marakszunk immár.

Mindez azonban a legkisebb egység, a személy teljes morális válságára vezethetõ vissza. A lelkiismeret kiiktatására, amelynek következtében személyes életünk és közéletünk terepérõl is kiirtottuk a felelõsség és a számonkérés tényezõit. A kapott talentumokkal azonban bizonyosan el kell számolnunk: polgármesterként is a választók elõtt, emberként is saját értékítéletünk, igényességünk, a közjó szolgálatának mércéje, a ránk bízottak boldogítása iránti felelõsségünk alapján.

Õszinte szavakra van szükségünk. Tiszta képre, ami alakíthatja saját viszonyunkat is a nemzet sorsához.

Kísérletet tettem ennek megrajzolására azzal, hogy az Önkormányzati Minisztérium honlapjáról letöltve feldolgoztam a mûködésképtelen önkormányzatok támogatását tartalmazó adattáblákat, egybeszerkesztve az évenkénti település-sorokat.

Ez az un. 6/3-as keret nevezhetõ az önkormányzatok „segély”-ének, ami már az önhiki után jön, de ha a miniszter meggyõzõdik egy önkormányzat végletekig kiélezett anyagi helyzetérõl, és a törvény szerinti feltételek fennállnak, ezzel az injekcióval tarthatja talpon a végelgyengülés felé haladó pácienst.

Fontos tudni, hogy a megyei önkormányzatok nem részesülhetnek az önhiki keretbõl, így esetükben más megítélés alá tartozik a támogatás ténye.

Az alábbi táblázatok adatai ugyan magukért beszélnek, de néhány dologra külön is rávilágítok.

 

 

Az összes önkormányzat alatt a 7 év során valaha ilyen támogatásban részesített önkormányzatok számát kell érteni.

A 28,8 milliárdos végösszegen belül a kölcsön 1,1 milliárd forint, a vissza nem térítendõ támogatás 27,7 milliárd.

 

 

(Budapest fõváros a megyei jogú városok között szerepel, a kerületeket külön nem tekintettem.)

 

A magunk falujában elég nehéz tudomásul vennünk a segélyért elegáns autóval érkezõ rászorulókat. Hogyan is vagyunk ezzel, ha Magyarország-falura tekintünk? Lehet egyáltalán életképes, jövõjét felelõsen tervezõ önkormányzatnak tekinteni azt a közösséget ahol hét év alatt a lakosság közel hatvan százaléka megfordul a Községházán, mert életvitelét nem képes csak segélybõl fenntartani?

További lényegbevágó kérdés a napjaink közszolgáltatási-közigazgatási átalakításánál vezérelvként alkalmazott méretgazdaságosság és költséghatékonyság.

Büszke városainknak jóval több mint fele is erre a végsõ folyamodásra szorult? Ráadásul a megyei jogú városok között olyan is akad, ahol minden évben, kisebb városaink között némelyiknek pedig még ennél is gyakrabban volt szüksége mentõövre? Kikre alapozhatjuk a magyar közigazgatás-közszolgáltatás jövõjét, és milyen kilátásokkal?

 

 

A fenti táblázatból az a megdöbbentõ, hogy a legalább évenként (a vizsgált idõszak alatt hétszer) támogatásban részesülõ önkormányzatok száma 174, ami a támogatottaknak csaknem 10 %-a. (A hét fölötti esetszámot az magyarázza, hogy a vissza nem térítendõ támogatást és a kölcsönt külön-külön juttatásnak tekintettem.)

 

 

A juttatások szerinti fenti kategorizáláshoz a lap tetején lévõ táblázat szélsõ értékeit érdemes figyelembe venni. A kettõ összevetésébõl megállapítható, hogy az évente átlagosan 8 millió fölötti (összesen legalább 56 millió Ft) támogatásban részesített önkormányzatok között alig van község.

Nincs értelme a támogatott önkormányzatok párt-színek alapján való megkülönböztetésének. Egy döbbenetes jelenségre akarok csak rávilágítani, ami társadalmunk minden szeletére jellemzõ, és leginkább a téeszvilág megszûnése körüli idõszakot idézi. Ki-ki vigye/vegye ahol éri, és mentse magát/magának, ami/amíg menthetõ.

A helyi döntéshozói attitûdre szolgál bizonyítékul az ÁSZ tavaly õsszel végzett kérdõíves felmérése, aminek során 242 db ötezer lélek alatti (!) településrõl beérkezett kérdõívet dolgoztak fel. Ennek egyik tanulsága, hogy a válaszolók 45 %-a kapott önhiki, vagy 6/3-as támogatást. E támogatások rossz célzottságának jele viszont, hogy 31 %-uk úgy részesült ezekbõl, hogy a kérdõív kitöltõjének saját bevallása szerint az önkormányzatnak nincs mûködési deficitje!! Ki érti ezt?

 

Kétségtelen, hogy meg kell újítanunk a falvaink és városaink közötti együttmûködést. A régi partnerség, amikor a falu élelemmel, a város pedig az ipar és szolgáltatások sokszínû kínálatával járult hozzá a közjóhoz megszûnt. Vitathatatlan az is, hogy a gazdasági válság mellett ökológiai válságnak is részesei vagyunk. Közös dolgaink elrendezésében áldozatvállalásra késznek kell lennünk.

A falusi polgárok nem vállalják azonban az áldozat szerepét.

Az örök újrakezdésben generációkon át edzõdött falusiak tapasztalata, természeti értékeink megújítható sokasága a nemzeti arzenál egyik fõ erejeként szolgálhat jövõbeni kihívásokkal vívandó harcainkhoz.

Esélyünk van a távlatos jövõre, de csak akkor, ha

-       felelõsebben kormányozzuk önmagunkat, és úgy helyi, mint országos döntéshozóként a mértékletesség és fegyelmezettség mellett a választóinkkal való együtt érzés határozza meg tetteinket,

-       még tudatosabban gondozzuk, istápoljuk a Haza ránk bízott darabkáját, és

-       nem félünk. Meg kell újítanunk hitünket a közös erõfeszítés sikerében, és ebben egymást erõsítenünk kell.

Fodor Ákos két versével zártam gondolataimat. Az elsõ címe: Metaoptika, ami valójában egy intés:

„Nagyon figyelj, mert a világot

teszed is azzá, aminek látod.”

A befejezés pedig a mottóul választott Széchenyi-gondolat második részére, az önmagunkban meglévõ feltámadási erõ reményére rímel, ennek címe: 3 negatív szó

„NINCS

SEMMI

BAJ.”

 

Szabó Gellért