Kedves Olvasó!

A Helyi Önkormányzatok Napja 2007. központi rendezvényén az érdekszövetségek képviselõi közül én is felkérést kaptam az önkormányzatisággal kapcsolatos helyzetértékelésre. Belátom, túl mélyre sikerült nyúlnom, már ami a mondanivalót és a terjedelmet illeti, így jelentõsen túlléptem a megadott idõkeretet. Fegyelmezetlenségem miatt ezúton kérek elnézést elsõsorban az engem követõ szónoktól, Csabai Lászlóné polgármester asszonytól, aki a Megyei Jogú Városok képviseletében tartott elõadást.
Vállalván azonban az Olvasó neheztelését is, a szeptember 28-án az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium Színháztermében elhangzottakat teljes terjedelemben adom közre. Türelmét köszönöm.
Szabó Gellért

„Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erõsebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy irhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a félúton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gõg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem”.

Miniszter Úr! Kedves Küzdõtársaim valamennyien!
Az imént elhangzottak ellenére õszinte barátsággal köszöntöm Önöket.

Karinthy versével indítva mondandómat, talán ünneprontásért is kaphatok szemrehányást, ám falusi, afféle paraszt-polgármesterként az állatvilág egyik legmeghatározóbb jellemzõjére kívántam ezzel figyelmüket ráirányítani. A vers címe (Struggle for life) ugyanis a vadon legfontosabb törvényét takarja: a létért való küzdelem kíméletlen szabályát. Ennek gyakorlati megvalósulásaként azután a nagyobbak, az egészségesebbek és erõsebbek az önfenntartás ösztönétõl vezetve érvényesítik akaratukat a gyengébbek, a gyámoltalanok, a kicsik fölött.
Nem fogok ökológiai fejtegetésbe kezdeni, amint a költõ célja sem ez lehetett. Azt azonban talán nem túlzás kijelenteni, hogy napjaink társadalmi közérzetére inkább illeszthetõ a természetes szelektálódás fenti hasonlata, mintsem a mindannyiunk számára élhetõ teret biztosító, úgy a személyes, mint a közösségi szinten érthetõ és teljesíthetõ kihívásokat kínáló egészséges társadalom képe. A Világnak forr bús tengere – amint mindig is forrt – minket viszont elsõsorban ez a szûkebb, saját világunk sorsa izgat, ahol otthon akarjuk érezni magunkat. Leginkább a saját bõrünkben önnön lelkiismeretünk elõtt, a családunkban szeretteink féltése és bátorítása közepette, falvainkban-városainkban, ahol lakóhelyünket alakítjuk, és az általunk még belátható legnagyobb saját világ, a Magyar Haza tájékain. Nem akarván kitérni a megyei/régiós identitás kérdéskörére, az önkormányzatiságnak ez a négy szintje az, ahol mindannyiunk megtapasztalhatja a szabadság és kiszolgáltatottság, a jog és kötelesség, az egyéni erõfeszítés megbecsültségének és hasznosságának, illetõleg a peremre szorultságnak, feleslegessé válásnak az érzését. Boldog az a nemzet, amelynek tagjai személyes hozzájárulásuk eredményeit megláthatják az ország gyarapodásában, szépülésében.

Tisztelt Ünneplõ Közösség!
Magyarország ma nem ilyen ország. A mai Magyarországot inkább lakosok, mint öntudatos és áldozatkész polgárok alkotják. Nem annyira az határozza meg egy település, egy vidék jövõjének távlatát, hogy az ott élõk mekkora fáradság és áldozat árán biztosítják megélhetésüket, hanem milyen mértékben járulnak hozzá a GDP-hez. Halljuk ugyan a híreket az elmaradott vidékek kiemelt támogatásáról, látjuk is az épülõ autópályákat csodaszámba menõ híddal és felüljárókkal, mégis idegenkedve fogadjuk az Új Magyarország elsõ alkotóelemeit. Örülnünk illene a falvakban is, mégis fanyalgunk. Úgy érezzük, ezt nem az általunk megtermelt javakból, nem a mi munkánk értékébõl, nem a magunk örömére építik, mert ezek árát a gyermekeink iskoláztatásának viszontagságaiban, az orvosaink idegességében és az ellátatlan körzetek számának növekedésében, falvaink-tanyáink elnéptelenedésében, nagyvárosaink utcáinak-aluljáróinak bûzében keservesen meg kell fizetnünk.
Tehetetlenségünkben úgy tûnik, hogy rajtunk kívül, a mi saját hatáskörünkön túl vannak azok a tényezõk, amelyek önkormányzatiságunk kereteit meghatározzák, amely kereteken belül lehetõségeinkkel élni tudunk. Ez az öncsaló, álságos megközelítés áthatja személyes életünket is, amikor a szomszéd, egy másik családtag, esetleg a falubeli nagymenõ, vagy egy tévésztár, egy politikus jelenti a mércét döntéseinkhez. Ha pedig csalókának bizonyul a minta, választások után elérkezik az igazság pillanata, esetleg nem is tudunk jelentõs veszteségek nélkül visszakozni. A korszellem azt diktálja: vedd, és vidd, mert megérdemled! Fejlessz, bõvíts, mert lemaradsz! Hány család bánja máris az anyagi tehetõsséget meghaladó autóvételt, plazmatévé-vásárlást? Hány település közössége nyögi még évekig az életmû-beruházások terheit? És hány évig senyvedünk mi valamennyien a választási sikerrel összefüggõ, munka és vagyoni fedezet nélkül elköltött milliárdok miatt?
A tempót számos területen nem mi diktáljuk. Mi döntünk azonban arról, hogy felvesszük-e a bensõnket is szétrázó ritmust, vagy más nótába kezdünk. Nem, arra nem gondolok, hogy leálljunk.
Ám miféle bál az, ahol a zenekar olyan talpalávalót húz, amit a közönségbõl csak néhányan értenek, a tánclépéseket pedig alig páran ismerik?
Valami hasonló zajlik ma a hazánkban. Felfogadtuk (megválasztottuk) a zenekart, muzsikálnak is a fülünkbe, a jó hangulat viszont csak nem akar kialakulni. A báli öltözékek is igen sokfélék, a foltos és piszkos rongyoktól kezdve a legkényesebb távol-keleti kelmékig. Hogyan lesz ebbõl nótázó-táncoló, ifjakat és véneket is felüdítõ igazi szüreti mulatság? Pedig a szervezõk mindenrõl gondoskodtak: megtalálták és belakták még ezer évvel ezelõtt ezt a földet; alkalmazkodva az akkori kor kihívásaihoz államot alapítottak, sziklaalapra építve házat és Hazát; amikor ellenséges szándék el akarta orozni, életüket és vérüket adva védték és építették újjá Nekünk. Nekünk, kései örökösöknek abban a hitben, hogy megéri a vér és verejték, mert akik túlélnek, az utódoknak örömük lesz benne. Mi gátol hát abban, hogy beteljesítsük az õsöknek ezt a nagyon is lényegi végakaratát?
Talán (Karinthynál maradva) az undor. Az egymás iránti közöny. És egyáltalán nem jól van így.

Magyarország államformája nemde köztársaság: respublika? Magyarul: közös ügy. A latin szóösszetétel azt a társadalmi Rendet jelenti, ahol nem a születési helyzetébõl adódóan, nem is az irányító hatalmat erõszakkal magához ragadva válik valaki a közhatalom birtokosává, hanem a polgárok szabad akaratukból, választások útján bízzák rá személyes ügyük, sorsuk igazgatását a maguk közül való, önnön képmásukat is magán hordozó kép viselõkre. Teszik ezt abban a hitben, hogy az Õ személyes ügyük a megválasztottakon keresztül a közösség ügyévé válik, arcvonásaikat pedig viszontláthatják az adott közösségrõl önmaguk, és mások által formált összképen.
A konvergencia-program az Európai Unió egyik tagjaként számunkra azokat a lépéseket rögzíti, amely hazánkat a nálunk szerencsésebb történelmû nemzetek sorához közelíti, amelynek teljesítése során a magyarság majd ehhez a nagyobb népcsaládhoz közelít, konvergál, közös célokat kitûzve. Én azonban mást látok. Zajlik egy másik konvergencia is (talán nem program). Egy olyan folyamat, amelyben magára maradt emberek, családok, közösségek ténferegve botladoznak, mások viszont éppen ellenkezõleg: kérkedve élvezik a megszerzett javakat, de úgyszintén magányra kárhoztatva. Ez az új társadalmi forma erõsödik egyre inkább a ma Magyarországán, a resprivata, a kinek-kinek magánügye. Márpedig kizárt dolog, hogy tízmillió magánügy, biznisz, mikroprojekt élõ nemzetközösséget, Hazát tudjon alkotni.

Esélyegyenlõségrõl, pontosabban annak növelésérõl születnek rendelkezések. Az esély, a lehetõség azonban csak viszonylag azonos körülmények között lehet kiegyenlített. Az a törekvés, hogy a gyermekeink esélye a tudás megszerzésére az egész országban, a legkisebb faluban is biztosítva legyen. Hogyan képzelhetõ el ez a gyermek családjának figyelembe vétele nélkül? Amikor a nyolcgyermekes anyuka a legidõsebb, igen tehetséges nyolcadikos legénykét magántanulónak akarja íratni, hogy így az apa mellett dolgozva részt tudjon vállalni a család szükségleteinek elõteremtésében, kiállja-e az õszinte segítõszándék próbáját ez a Jánusz-arcú esélyegyenlõségi program? Néhány kilométerrel odább viszont százezres nagyságrendû havi befizetés sem kottyan meg a szülõknek, csakhogy napjukat az üzletnek szentelve biztonságban tudhassák óvodás-iskolás gyermeküket. Elvárható, hogy az elõbbi apa és anya az államtól kapott segély köldökzsinórján függve ugyanolyan távlatot (esélyt) legyen képes gyermeke elé tárni (aki mellett még további csemeték is vannak, akikrõl szintén gondoskodniuk kell), mint a privatizáció idején jó idõben, jó helyen lévõ szülõtársak a maguk gyermeke elé? A gyermekek esélye a szülõknél kezdõdik, és kellõ körültekintés nélkül, azt onnan kiragadva csak még inkább bomlasztjuk a családjainkat összetartó kötelékeket.

Arról is sokat hallunk, hogy a jövõben az állam gondoskodása helyett egyre inkább az öngondoskodásra kell koncentrálnunk. Ez helyes is volna. Nyilván a napjaink óriási esélykülönbségét tízegynéhány évvel ezelõtt megalapozó privatizálók is ennek jegyében vállalták az úttörõ szerepet.
Az állam gondoskodása azonban manapság is sokunkra kiterjed. Mi magunk is többnyire állami-önkormányzati kötelékben, alkalmazottként igyekszünk hasznára lenni a bennünket megválasztó, minket szolgálatában tartó települési közösségnek. Teljesítményünket is értékeli a környezetünk. De még mennyire. Naponta is, ritkábban is. És mint munkáltatók, mint irányítók mi is értékeljük, jutalmazzuk a munkatársaink teljesítményét. Faluhelyen többnyire csak hálás szavakkal, és azzal, hogy – lehetõség szerint a családi mintát követve – együtt küzdünk velük. Nem elvárva több anyagi elismerést, mint amit felelõs belátásunk szerint a faluközösség a köz szolgáinak nyújtani képes. Kétségeim vannak ugyanakkor abban, hogy valóban az általuk szolgált nemzetközösség javára van-e, ha a legfelsõ szintû néhány ezer közszolga törvényben rögzített garancia mellett oszthat szét a teljesítményük értékelése alapján több milliárd forintot jutalomként. Vagy nem errõl szól a Teljesítmény Értékelési Rendszer? Persze az elképzelés szerint hamarosan ez nemcsak a központi, hanem a helyi közigazgatás szintjén is bevezetésre kerül. Pontrendszereket dolgoznak ki okos személyügyisek, hogy mérhetõ legyen a teljesítmény. Az elõbb említett családfenntartók teljesítményének a nemzet jövõje szempontjából történõ objektív értékelésére és illõ jutalmazására ki garantálja a fedezetet?
Szoktuk hallani: nem a másét sokallom, a magamét keveslem. És valóban, ez a szemlélet uralkodik a magyar resprivátában. Nem eleget, hanem minél többet akarunk szerezni.
Lehetséges-e kiút az általam felvázolt sanyarú helyzetbõl?

Meggyõzõdésem, hogy alkotmányos rendünk alapján, meglévõ nemzeti vagyonunk megtartásával és lehetséges gyarapításával, az országos közpolitika „falusiasításával”, a fiak szent akaratával mind a négy önkormányzat (egyén, család, település, ország) ismét erõs lehet.

A magyarországi falvak lakói manapság növekvõ kétségek közt hányódnak. Egyrészt azt halljuk, hogy kifejezetten az elmaradott térségeket célozza számos fejlesztési program, ám évek helyi közösségi megtakarításából épített iskolák, tornatermek sorsa bizonytalan a fenntartásukra rendelkezésünkre álló folyton apadó ellátmány miatt.

Nehéz felháborodás nélkül tudomásul venni azokat a törvénymódosulásokat is, amik mindenkit sújtanak néhány dörzsölt csibész miatt. Elég az alapfokú mûvészetoktatás normatívájára, vagy az idõs emberek bizottsági megjelenéshez kötött ellátási szükségletének megállapítására utalni.

Nyomasztó abba is belegondolni, hogy a pénzhatalom kényének kiszolgáltatva kétharmados törvények és társadalmi egyeztetés nélkül is teljesen átszabható a magyar közigazgatás. A kistelepülési jegyzõi hatáskörök városi jegyzõkhöz történõ telepítésével, ezzel kiüresítésével; a szakági jogszabályokban foglalt szabványok, elõírások szigorításával; az átengedett és megosztott jövedelmek átosztásával; nagyobb hatékonyságra és igazságosabb elosztásra hivatkozva a helyi adóbevételek központi beszedésének elrendelésével; a közszolgáltató üzemek magánosításával feleslegessé tehetõk a nagyobb falvak polgármesteri hivatalai is.

Nekünk falusiaknak megnyugtató volna, ha felnézhetnénk a legnagyobb, az ország önkormányzatára. Ha követhetnénk a best practice példáját. Miféle megítélést kapnánk azonban a választóinktól, ha a költségvetési hiányt 40 %-kal túlteljesítenénk? Ha az évek óta húzódó csatornaépítés idõközben két és félszeresre nõtt költségigényének tudomásul vételét és finanszírozását kérnénk a testülettõl? Ha mindezek ellenére/mellett még egy vadonatúj Községháza felépítését is halaszthatatlan teendõként akarnánk elfogadtatni választóinkkal?

Belátjuk mi az összefogás szükségességét. Meg is értjük, hogy az ország gazdasági helyzete most már valóban megkívánja szorosabbra fûzni a saját és a közös nadrágszíjat. A települések társulásának is kezdenek nyiladozni virágai, ez a kert azonban még igen gyomos. Ahol nem a közös érdek alapján, és a kölcsönös elõnyöket célozva, a teljes partnerség és a helyi értékek figyelembe vételével jöttek létre ezek az érdekházasságok csak a hozomány elverésére, ott aligha lesz békesség és egymás értékeit kiteljesítõ, alkotó helyi közösségek. Ebben nekünk, falusi polgármestereknek is nagy a felelõsségünk. Ne hagyjuk magunkat sem a rátartiak, sem a kishitûek által megingatni. Álláspontom szerint – ha szükséges – ahol csak lehet, falu fogjon össze a faluval az intézmények közös fenntartására. Márcsak azért is, mert „mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szervezõdött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szervezõdött társulásra áthárítani jogszerûtlenség és egyúttal súlyos bûn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlõ erejénél fogva segíteni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania, vagy bekebeleznie azokat”. Amit most ismertettem, az a szubszidiaritás mindannyiunkat a legnemesebb kihívás elé állító alapelvének szabatos meghatározása. Lényege pedig nem más, mint szent kötelességünk a kisebb közösségek segítésére, támogatására, éltetésére annak érdekében, hogy a társadalmi egész is gyarapodjék, egész-séges legyen.


Kedves Ünneplõ Barátaim!
Felemelõ feladattal bíztak meg bennünket. Azt várják tõlünk, arra tettünk esküt, hogy a legjobb tudásunk szerint, minden igyekezetünkkel falunk, városunk javát szolgáljuk.
Vigyázzunk! Ki ne oltsuk egészen a minket választott vezetõjüknek tekintõk lelkében a hazaszeretetben való tökéletesedésnek, és az erényekben való gyarapodásnak a vágyát.

Én nem akarok Új Magyarországot építeni. Tökéletesen megfelel ez, amit az õsök rám hagytak. Bõven van mit helyrehozni a régi vakolaton, és folytatni az általuk megkezdett felújításokat. Talán egyszer még a szomszédokkal a kerítéseket is elbontjuk.
Az õsöknek ugyanis csak félbeszakadt a munkálkodása, és félbeszakad egyszer majd az enyém is. Addig azonban építeni, munkálni akarok. Széchenyi szavait követve: „munkálni nagyban, s ha nem lehet, munkálni kicsiben, de munkálni mindig. Másban csak akkor keresni elmaradást, mikor már rajtunk nem múlt, és legfõképpen kötelességet teljesítni, ha más nem teljesíti is”.
Munkáljunk, küzdjünk hát tovább! Ne várjunk a csodára, egyik párt táborának a másikét elsöprõ gyõzelmére. A csoda ugyanis bennünk van. Így együtt.
Azt kívánom azonban tiszta szívbõl, hogy a jövõben egyre kevesebb férget együnk, hanem egymás emberségét becsülve tudjunk kenyérré válni a minket követõ, és rólunk példát vevõ fiatalság számára, akik a nyomainkba lépni talán nem akarnak, de legalább haladhassanak ugyanazon az úton, amin most mi botladozunk.

Isten segítsen mindannyiunkat, hogy tiszta szándékunk valóra váljék!