Önkormányzatok Napja 2007
Kedves Olvasó!

A Helyi Önkormányzatok Napja 2007. központi rendezvényén az érdekszövetségek képviselői közül én is felkérést kaptam az önkormányzatisággal kapcsolatos helyzetértékelésre. Belátom, túl mélyre sikerült nyúlnom, már ami a mondanivalót és a terjedelmet illeti, így jelentősen túlléptem a megadott időkeretet. Fegyelmezetlenségem miatt ezúton kérek elnézést elsősorban az engem követő szónoktól, Csabai Lászlóné polgármester asszonytól, aki a Megyei Jogú Városok képviseletében tartott előadást.
Vállalván azonban az Olvasó neheztelését is, a szeptember 28-án az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium Színháztermében elhangzottakat teljes terjedelemben adom közre. Türelmét köszönöm.
Szabó Gellért

„Pajtás, úgy fest, alulmaradtál
A Tétel és Törvény szerint -
Dögödre már hiéna szaglász
S a varjú éhesen kering.

Nem is a falka volt erősebb
Apró vadak tángáltak el -
S hogy irhádon ki osztozik most
Véreb? Veréb? Nem érdekel.

Öklöd, mikor lecsapni kellett
Mindig megállt a félúton -
Jóság volt? Gyöngeség? Nem értem.
Félsz? Gőg? Szemérem? Nem tudom.

Talán csak undor. Jól van így is.
Megnyugszom. Ámen. Úgy legyen.
Inkább egyenek meg a férgek
Minthogy a férget megegyem”.

Miniszter Úr! Kedves Küzdőtársaim valamennyien!
Az imént elhangzottak ellenére őszinte barátsággal köszöntöm Önöket.

Karinthy versével indítva mondandómat, talán ünneprontásért is kaphatok szemrehányást, ám falusi, afféle paraszt-polgármesterként az állatvilág egyik legmeghatározóbb jellemzőjére kívántam ezzel figyelmüket ráirányítani. A vers címe (Struggle for life) ugyanis a vadon legfontosabb törvényét takarja: a létért való küzdelem kíméletlen szabályát. Ennek gyakorlati megvalósulásaként azután a nagyobbak, az egészségesebbek és erősebbek az önfenntartás ösztönétől vezetve érvényesítik akaratukat a gyengébbek, a gyámoltalanok, a kicsik fölött.
Nem fogok ökológiai fejtegetésbe kezdeni, amint a költő célja sem ez lehetett. Azt azonban talán nem túlzás kijelenteni, hogy napjaink társadalmi közérzetére inkább illeszthető a természetes szelektálódás fenti hasonlata, mintsem a mindannyiunk számára élhető teret biztosító, úgy a személyes, mint a közösségi szinten érthető és teljesíthető kihívásokat kínáló egészséges társadalom képe. A Világnak forr bús tengere – amint mindig is forrt – minket viszont elsősorban ez a szűkebb, saját világunk sorsa izgat, ahol otthon akarjuk érezni magunkat. Leginkább a saját bőrünkben önnön lelkiismeretünk előtt, a családunkban szeretteink féltése és bátorítása közepette, falvainkban-városainkban, ahol lakóhelyünket alakítjuk, és az általunk még belátható legnagyobb saját világ, a Magyar Haza tájékain. Nem akarván kitérni a megyei/régiós identitás kérdéskörére, az önkormányzatiságnak ez a négy szintje az, ahol mindannyiunk megtapasztalhatja a szabadság és kiszolgáltatottság, a jog és kötelesség, az egyéni erőfeszítés megbecsültségének és hasznosságának, illetőleg a peremre szorultságnak, feleslegessé válásnak az érzését. Boldog az a nemzet, amelynek tagjai személyes hozzájárulásuk eredményeit megláthatják az ország gyarapodásában, szépülésében.

Tisztelt Ünneplő Közösség!
Magyarország ma nem ilyen ország. A mai Magyarországot inkább lakosok, mint öntudatos és áldozatkész polgárok alkotják. Nem annyira az határozza meg egy település, egy vidék jövőjének távlatát, hogy az ott élők mekkora fáradság és áldozat árán biztosítják megélhetésüket, hanem milyen mértékben járulnak hozzá a GDP-hez. Halljuk ugyan a híreket az elmaradott vidékek kiemelt támogatásáról, látjuk is az épülő autópályákat csodaszámba menő híddal és felüljárókkal, mégis idegenkedve fogadjuk az Új Magyarország első alkotóelemeit. Örülnünk illene a falvakban is, mégis fanyalgunk. Úgy érezzük, ezt nem az általunk megtermelt javakból, nem a mi munkánk értékéből, nem a magunk örömére építik, mert ezek árát a gyermekeink iskoláztatásának viszontagságaiban, az orvosaink idegességében és az ellátatlan körzetek számának növekedésében, falvaink-tanyáink elnéptelenedésében, nagyvárosaink utcáinak-aluljáróinak bűzében keservesen meg kell fizetnünk.
Tehetetlenségünkben úgy tűnik, hogy rajtunk kívül, a mi saját hatáskörünkön túl vannak azok a tényezők, amelyek önkormányzatiságunk kereteit meghatározzák, amely kereteken belül lehetőségeinkkel élni tudunk. Ez az öncsaló, álságos megközelítés áthatja személyes életünket is, amikor a szomszéd, egy másik családtag, esetleg a falubeli nagymenő, vagy egy tévésztár, egy politikus jelenti a mércét döntéseinkhez. Ha pedig csalókának bizonyul a minta, választások után elérkezik az igazság pillanata, esetleg nem is tudunk jelentős veszteségek nélkül visszakozni. A korszellem azt diktálja: vedd, és vidd, mert megérdemled! Fejlessz, bővíts, mert lemaradsz! Hány család bánja máris az anyagi tehetősséget meghaladó autóvételt, plazmatévé-vásárlást? Hány település közössége nyögi még évekig az életmű-beruházások terheit? És hány évig senyvedünk mi valamennyien a választási sikerrel összefüggő, munka és vagyoni fedezet nélkül elköltött milliárdok miatt?
A tempót számos területen nem mi diktáljuk. Mi döntünk azonban arról, hogy felvesszük-e a bensőnket is szétrázó ritmust, vagy más nótába kezdünk. Nem, arra nem gondolok, hogy leálljunk.
Ám miféle bál az, ahol a zenekar olyan talpalávalót húz, amit a közönségből csak néhányan értenek, a tánclépéseket pedig alig páran ismerik?
Valami hasonló zajlik ma a hazánkban. Felfogadtuk (megválasztottuk) a zenekart, muzsikálnak is a fülünkbe, a jó hangulat viszont csak nem akar kialakulni. A báli öltözékek is igen sokfélék, a foltos és piszkos rongyoktól kezdve a legkényesebb távol-keleti kelmékig. Hogyan lesz ebből nótázó-táncoló, ifjakat és véneket is felüdítő igazi szüreti mulatság? Pedig a szervezők mindenről gondoskodtak: megtalálták és belakták még ezer évvel ezelőtt ezt a földet; alkalmazkodva az akkori kor kihívásaihoz államot alapítottak, sziklaalapra építve házat és Hazát; amikor ellenséges szándék el akarta orozni, életüket és vérüket adva védték és építették újjá Nekünk. Nekünk, kései örökösöknek abban a hitben, hogy megéri a vér és verejték, mert akik túlélnek, az utódoknak örömük lesz benne. Mi gátol hát abban, hogy beteljesítsük az ősöknek ezt a nagyon is lényegi végakaratát?
Talán (Karinthynál maradva) az undor. Az egymás iránti közöny. És egyáltalán nem jól van így.

Magyarország államformája nemde köztársaság: respublika? Magyarul: közös ügy. A latin szóösszetétel azt a társadalmi Rendet jelenti, ahol nem a születési helyzetéből adódóan, nem is az irányító hatalmat erőszakkal magához ragadva válik valaki a közhatalom birtokosává, hanem a polgárok szabad akaratukból, választások útján bízzák rá személyes ügyük, sorsuk igazgatását a maguk közül való, önnön képmásukat is magán hordozó kép viselőkre. Teszik ezt abban a hitben, hogy az Ő személyes ügyük a megválasztottakon keresztül a közösség ügyévé válik, arcvonásaikat pedig viszontláthatják az adott közösségről önmaguk, és mások által formált összképen.
A konvergencia-program az Európai Unió egyik tagjaként számunkra azokat a lépéseket rögzíti, amely hazánkat a nálunk szerencsésebb történelmű nemzetek sorához közelíti, amelynek teljesítése során a magyarság majd ehhez a nagyobb népcsaládhoz közelít, konvergál, közös célokat kitűzve. Én azonban mást látok. Zajlik egy másik konvergencia is (talán nem program). Egy olyan folyamat, amelyben magára maradt emberek, családok, közösségek ténferegve botladoznak, mások viszont éppen ellenkezőleg: kérkedve élvezik a megszerzett javakat, de úgyszintén magányra kárhoztatva. Ez az új társadalmi forma erősödik egyre inkább a ma Magyarországán, a resprivata, a kinek-kinek magánügye. Márpedig kizárt dolog, hogy tízmillió magánügy, biznisz, mikroprojekt élő nemzetközösséget, Hazát tudjon alkotni.

Esélyegyenlőségről, pontosabban annak növeléséről születnek rendelkezések. Az esély, a lehetőség azonban csak viszonylag azonos körülmények között lehet kiegyenlített. Az a törekvés, hogy a gyermekeink esélye a tudás megszerzésére az egész országban, a legkisebb faluban is biztosítva legyen. Hogyan képzelhető el ez a gyermek családjának figyelembe vétele nélkül? Amikor a nyolcgyermekes anyuka a legidősebb, igen tehetséges nyolcadikos legénykét magántanulónak akarja íratni, hogy így az apa mellett dolgozva részt tudjon vállalni a család szükségleteinek előteremtésében, kiállja-e az őszinte segítőszándék próbáját ez a Jánusz-arcú esélyegyenlőségi program? Néhány kilométerrel odább viszont százezres nagyságrendű havi befizetés sem kottyan meg a szülőknek, csakhogy napjukat az üzletnek szentelve biztonságban tudhassák óvodás-iskolás gyermeküket. Elvárható, hogy az előbbi apa és anya az államtól kapott segély köldökzsinórján függve ugyanolyan távlatot (esélyt) legyen képes gyermeke elé tárni (aki mellett még további csemeték is vannak, akikről szintén gondoskodniuk kell), mint a privatizáció idején jó időben, jó helyen lévő szülőtársak a maguk gyermeke elé? A gyermekek esélye a szülőknél kezdődik, és kellő körültekintés nélkül, azt onnan kiragadva csak még inkább bomlasztjuk a családjainkat összetartó kötelékeket.

Arról is sokat hallunk, hogy a jövőben az állam gondoskodása helyett egyre inkább az öngondoskodásra kell koncentrálnunk. Ez helyes is volna. Nyilván a napjaink óriási esélykülönbségét tízegynéhány évvel ezelőtt megalapozó privatizálók is ennek jegyében vállalták az úttörő szerepet.
Az állam gondoskodása azonban manapság is sokunkra kiterjed. Mi magunk is többnyire állami-önkormányzati kötelékben, alkalmazottként igyekszünk hasznára lenni a bennünket megválasztó, minket szolgálatában tartó települési közösségnek. Teljesítményünket is értékeli a környezetünk. De még mennyire. Naponta is, ritkábban is. És mint munkáltatók, mint irányítók mi is értékeljük, jutalmazzuk a munkatársaink teljesítményét. Faluhelyen többnyire csak hálás szavakkal, és azzal, hogy – lehetőség szerint a családi mintát követve – együtt küzdünk velük. Nem elvárva több anyagi elismerést, mint amit felelős belátásunk szerint a faluközösség a köz szolgáinak nyújtani képes. Kétségeim vannak ugyanakkor abban, hogy valóban az általuk szolgált nemzetközösség javára van-e, ha a legfelső szintű néhány ezer közszolga törvényben rögzített garancia mellett oszthat szét a teljesítményük értékelése alapján több milliárd forintot jutalomként. Vagy nem erről szól a Teljesítmény Értékelési Rendszer? Persze az elképzelés szerint hamarosan ez nemcsak a központi, hanem a helyi közigazgatás szintjén is bevezetésre kerül. Pontrendszereket dolgoznak ki okos személyügyisek, hogy mérhető legyen a teljesítmény. Az előbb említett családfenntartók teljesítményének a nemzet jövője szempontjából történő objektív értékelésére és illő jutalmazására ki garantálja a fedezetet?
Szoktuk hallani: nem a másét sokallom, a magamét keveslem. És valóban, ez a szemlélet uralkodik a magyar resprivátában. Nem eleget, hanem minél többet akarunk szerezni.
Lehetséges-e kiút az általam felvázolt sanyarú helyzetből?

Meggyőződésem, hogy alkotmányos rendünk alapján, meglévő nemzeti vagyonunk megtartásával és lehetséges gyarapításával, az országos közpolitika „falusiasításával”, a fiak szent akaratával mind a négy önkormányzat (egyén, család, település, ország) ismét erős lehet.

A magyarországi falvak lakói manapság növekvő kétségek közt hányódnak. Egyrészt azt halljuk, hogy kifejezetten az elmaradott térségeket célozza számos fejlesztési program, ám évek helyi közösségi megtakarításából épített iskolák, tornatermek sorsa bizonytalan a fenntartásukra rendelkezésünkre álló folyton apadó ellátmány miatt.

Nehéz felháborodás nélkül tudomásul venni azokat a törvénymódosulásokat is, amik mindenkit sújtanak néhány dörzsölt csibész miatt. Elég az alapfokú művészetoktatás normatívájára, vagy az idős emberek bizottsági megjelenéshez kötött ellátási szükségletének megállapítására utalni.

Nyomasztó abba is belegondolni, hogy a pénzhatalom kényének kiszolgáltatva kétharmados törvények és társadalmi egyeztetés nélkül is teljesen átszabható a magyar közigazgatás. A kistelepülési jegyzői hatáskörök városi jegyzőkhöz történő telepítésével, ezzel kiüresítésével; a szakági jogszabályokban foglalt szabványok, előírások szigorításával; az átengedett és megosztott jövedelmek átosztásával; nagyobb hatékonyságra és igazságosabb elosztásra hivatkozva a helyi adóbevételek központi beszedésének elrendelésével; a közszolgáltató üzemek magánosításával feleslegessé tehetők a nagyobb falvak polgármesteri hivatalai is.

Nekünk falusiaknak megnyugtató volna, ha felnézhetnénk a legnagyobb, az ország önkormányzatára. Ha követhetnénk a best practice példáját. Miféle megítélést kapnánk azonban a választóinktól, ha a költségvetési hiányt 40 %-kal túlteljesítenénk? Ha az évek óta húzódó csatornaépítés időközben két és félszeresre nőtt költségigényének tudomásul vételét és finanszírozását kérnénk a testülettől? Ha mindezek ellenére/mellett még egy vadonatúj Községháza felépítését is halaszthatatlan teendőként akarnánk elfogadtatni választóinkkal?

Belátjuk mi az összefogás szükségességét. Meg is értjük, hogy az ország gazdasági helyzete most már valóban megkívánja szorosabbra fűzni a saját és a közös nadrágszíjat. A települések társulásának is kezdenek nyiladozni virágai, ez a kert azonban még igen gyomos. Ahol nem a közös érdek alapján, és a kölcsönös előnyöket célozva, a teljes partnerség és a helyi értékek figyelembe vételével jöttek létre ezek az érdekházasságok csak a hozomány elverésére, ott aligha lesz békesség és egymás értékeit kiteljesítő, alkotó helyi közösségek. Ebben nekünk, falusi polgármestereknek is nagy a felelősségünk. Ne hagyjuk magunkat sem a rátartiak, sem a kishitűek által megingatni. Álláspontom szerint – ha szükséges – ahol csak lehet, falu fogjon össze a faluval az intézmények közös fenntartására. Márcsak azért is, mert „mindazt, amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása, mivel minden társadalmi tevékenység lényegénél és benne rejlő erejénél fogva segíteni köteles a társadalmi egész egyes részeit, ellenben soha nem szabad bomlasztania, vagy bekebeleznie azokat”. Amit most ismertettem, az a szubszidiaritás mindannyiunkat a legnemesebb kihívás elé állító alapelvének szabatos meghatározása. Lényege pedig nem más, mint szent kötelességünk a kisebb közösségek segítésére, támogatására, éltetésére annak érdekében, hogy a társadalmi egész is gyarapodjék, egész-séges legyen.


Kedves Ünneplő Barátaim!
Felemelő feladattal bíztak meg bennünket. Azt várják tőlünk, arra tettünk esküt, hogy a legjobb tudásunk szerint, minden igyekezetünkkel falunk, városunk javát szolgáljuk.
Vigyázzunk! Ki ne oltsuk egészen a minket választott vezetőjüknek tekintők lelkében a hazaszeretetben való tökéletesedésnek, és az erényekben való gyarapodásnak a vágyát.

Én nem akarok Új Magyarországot építeni. Tökéletesen megfelel ez, amit az ősök rám hagytak. Bőven van mit helyrehozni a régi vakolaton, és folytatni az általuk megkezdett felújításokat. Talán egyszer még a szomszédokkal a kerítéseket is elbontjuk.
Az ősöknek ugyanis csak félbeszakadt a munkálkodása, és félbeszakad egyszer majd az enyém is. Addig azonban építeni, munkálni akarok. Széchenyi szavait követve: „munkálni nagyban, s ha nem lehet, munkálni kicsiben, de munkálni mindig. Másban csak akkor keresni elmaradást, mikor már rajtunk nem múlt, és legfőképpen kötelességet teljesítni, ha más nem teljesíti is”.
Munkáljunk, küzdjünk hát tovább! Ne várjunk a csodára, egyik párt táborának a másikét elsöprő győzelmére. A csoda ugyanis bennünk van. Így együtt.
Azt kívánom azonban tiszta szívből, hogy a jövőben egyre kevesebb férget együnk, hanem egymás emberségét becsülve tudjunk kenyérré válni a minket követő, és rólunk példát vevő fiatalság számára, akik a nyomainkba lépni talán nem akarnak, de legalább haladhassanak ugyanazon az úton, amin most mi botladozunk.

Isten segítsen mindannyiunkat, hogy tiszta szándékunk valóra váljék!